Skip to content

Budapest műveleti terület

2006/10/28

Wie der Herr, so der Knecht: amilyen az úr, olyan a szolga, – tartja a közmondás. A rendőrfőnök kezd hasonlítani a miniszterelnökre, például az igazmondás dolgában. Életében nem látott még viperát. Csodálkoztam, mit keresnek hüllők egy ünnepségen, azaz hivatalos verzió szerint tüntetésen, még hivatalosabb verzió szerint zavargáson, és aggódtam, mit szól majd mindehhez a Wildlife Foundation. De kiderült, nem hüllő a vipera, hanem fegyver.

A Magyar Hírlap szerint ennek a teleszkópos fémbotnak annyi köze a rendőbothoz, mint a puskának a kapanyélhez, még ha – megint egy közmondás – néha az is elsül. József Attila végülis nem arról sóhajtozott, mi a sorsa annak, akinek nem jut puskatus. Szóval nap mint nap gyarapszik a szókincsünk. A legújabb szóalkotás, de ez persze nem közmondás, hanem közterület, a műveleti terület. A művelet, – kedvencem, az Értelmező Szótár szerint – “összefüggő, tervszerű cselekmények sorozata.” Világos, hogy tervszerűen csak ott lehet eljárni, ahol a zavaró tényezőket kizárjuk. A rendőrség esetében ezek a polgárok. A Kossuth-téren, például, zavarnak. Vajon mit? Mert az egyenruhások ott nemrég maguk is tüntettek. Európai bérekért, ha jól emlékszem. A követelést közben vajon teljesítették? Minden esetre akár elérik, akár nem az európai (bér)szintet, a rendőrség maga lemarad. Kivéve a verbális és adminisztratív ötletességet. E kreativitás terméke a műveleti terület, amelyet a rendőrök szabadalmaztattak. Elvileg ugyanis ilyen a jogban nem létezik. Azaz, amint Szikinger István alkotmányjogász Bánkuti Gábor riporternek kifejtette, voltaképpen van, de csakis háborús vészhelyzetben. Ilyen viszont Magyarországon nem áll fenn – tette hozzá. Reméljük, nem téved. Vagy a kormány háborút indított volna a polgárok ellen, és elfelejtett hadat üzenni? Van különben egy béketeremtő gondolatom: nyilvánítsuk a fővárost teljes egészében “műveleti területté”. S ha az nem elég, hát az egész országot. És még valami: már Hegyeshalomnál ki kellene írni: Traktoroknak behajtani tilos!



Míg a rend őrei mindent elkövetnek, hogy feltűnjenek, hogy észrevegyék őket, addig Budaházy György kutya-macska játékot játszik a rendfenntartókkal. Interjúkat ad, sőt a barikádokon is megjelent. Ami kissé költői kifejezés, mert ezeken a mai barikádokon nem lehet állni, amint a tévécsatornák többórás állképei mutatták. Vajon Budaházy megfordult a Tabán moziban is?

Ott ugyanis egy számára akár oktatófilmnek is beillő délkoreai-japán filmet mutatnak, amelynek címe “ Lopakodó lelkek .” 12 éven aluli csak szülők kíséretében tekintheti meg, kivéve, ha mint a film főhőse, láthatatlanul nem lopakodik be a moziba, azt a bizonyíthatatlan érzést keltve, hogy van ott (itt?) valaki, bárnem tudjuk ki. A filmben a titokzatos BMW-motoros (feltűnő és tolakodó ez a marketinges product placement!) lopakodó Tae-suk , alias Hyun-kyoon Lee, akinek nevét aligha jegyezzük meg kapaszkodó híján. A 26 éves sejtelmes mosolyú fiú amúgy betörő, azaz egy koncepciós perben a lopakodók ellen a főügyész kedvére való lenne. Így csak a nyomozótiszttel gyűlik meg a baja, akinek a nevét már könnyebb megjegyezni: Cho felügyelőt semmi sem hatja meg, aki horogra kerül, az eleve bűnös. A mi betörőnket azonban elkapja egy a tervezettnél korábban hazatérő család. Elfelejtettem mondani ugyanis, hogy Lee nem nyerészkedési céllal tör be idegen lakásokba, hanem hogy közben kitakarítson, mosson és megjavítson mindent, ami elromlott. Mivel a történet szempontjából ez akkor is érthetetlen, ha háziasszonyi ténykedését amolyan természetbeni fizetésként fogjuk fel, magam részéről ebben az egészben a Csapnivaló.hu kritikusával ellentétben jelképet látok: az élősdi lét megtestesülését egy figurában, egy hol rokonszenves, hol félelmetes alakban.

A Lee által alakított Tae-suk társunk a média, társunk a tévé. Ott van életünkben, de megfoghatatlan. Megszokjuk, de néha felriadunk, mert fenyeget. Kegyetlen játékot játszik velünk, mert akkor válik veszélyessé, amikor már elfelejtünk félni tőle. “jepe” a Csapnivaló kritikusa bosszankodva méltatlankodik, hogy mi ez az egész, és persze a nézők egy részét is irritálja, hogy jó, jó, hogy Lee mosogat, mos és órát javít cserébe az engedélyezetlen ottlakásért, hogy ottléte idejére “műveleti területté” válik mások otthona, – de azért ne fényképezze le magát a valódi tulajdonosok legszemélyesebb tárgyaival, főleg fotóival! Ez ugyanis a kissé perverz betörő rögeszméje. És persze a médiáé is, amely a valós világot lakó- és hálószobáinkba becsempészi, és otthonosan elterpeszkedik. Tae-suk a nem annyira gentleman-betörő, mint inkább lakáj-besurranó – és ez is nagyon a média jellemzése – de egy személyben (és ezt már nehezebb követni) a modernitás elleni lázadás hőse is. A fürdőszobák csempézett padlóin mos, hagyományosan, és végig bennem bujkált a kérdés: hát nincs Koreában mosógép? Amíg ezt a férj – ő a különös személytelen kapcsolatháromszög szükséges harmadikja – meg nem kérdezi az időközben kényszerből hazatért asszonyától, aki a meglepett meglepő, a besurranó társaságában és őt utánozva megtért az anakronisztikus kézmosáshoz. S míg a néző tudja, vagy legalábbis sejti, hogy ez egy rituális azonosulás azzal, aki betört otthonába, ahol – mivel férje kékre-zöldre verte – sehogy sem érezhette magát otthon, ugyanaz a néző velem együtt csak a szadista férj értetlenkedése révén érti meg, hogy ez még mindig része a rendező és forgatókönyvíró Kim-Ki-duk, sajátos meta metaforájának.

A médiavilágban a nem-média, értsd a hagyományos világ is mediatizálódik, és csak az tűnik valósnak, ami tévés, ami digitálisan rögzített. A fénykép a távollevő fényképével valóságit teremt, legalábbis a lopakodó fejében. Hogy mindez korántsem játék, az a golfozás szürreális jeleneteiben derül ki: hiába köti a labdát drótra, hogy el ne szálljon, egy szép napon elszáll, és egy ártatlant sebez meg. A kritikus ezt se érti, persze a labda nem őt találta el (mint ahogy a pesti utcákon nem az én autómat gyújtották fel, és ezért a dolog nem érint közvetlenül) és ettől kezdve a bújócska érthetetlennek minősül. “jepe” – lám ő sem árulja el kilétét, mint rendőreink sem – a kritikus még akkor is fejét csóválja ennyi megfejthetetlen rejtély miatt, amikor el kéne gondolkozni egy további párhuzamon: a nyomozó a brutális férjjel cinkosan összejátszik, kezére adja az ártatlan betörőt, aki valósággal kivégzi vetélytársát? ez is ismerős. Akinek védenie kellene a polgárt, az – a filmben a cselszövő nyomozótiszt elnyeri méltó (?) büntetését, de persze nem a bíróság előtt. A kulcsjelenet azonban a börtönben zajlik le: ott gyakorolja a lopakodó a tökéletes lopakodást. Mire lejár büntetése, és szabadon engedik, tökéletes az álzácás, és úgy lopakodik be a bosszút álló férj házba, hogy tányérjáról eszik, és nejével csókolódzik, anélkül, hogy az észrevenné. Aki erőltetettnek tartja az általam felvázolt párhuzamot a különös betörő és a mai magyar polgár élethelyzete között, annak megfejtésként két apróságot szeretnék üzenni: ha először elfogadjuk, hogy a rejtély megoldódik, mihelyst megértjük, hogy a lopakodó valójában saját otthonába tör be, amelytől megfosztották, amelytől elidegenítették, és ha, másodszor, emlékezetünkbe véssük, hogy Dél-Korea nemrég még ugyancsak diktatúra volt. Úgy tűik, máshol se séta a rendszerváltás. Meg kell tanulnunk lopakodni.

Advertisements
No comments yet

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s