ÍRD MAGAD

Mindnyájan ismerjük a “Szedd magad” mozgalmat és sokan lelkesednek a “Tedd magad” műfajért – a gyengébbek kedvéért – do it yourself. Túlszakosodott világunkban élvezet valamit két kezünkkel tenni öröm alkotni, élmény nem a szakembertől függni. Kissé elfogultak is vagyunk az eredménnyel szemben. Marc Foster most bővítette az ajánlatot: Írd magad! Tudniillik írd meg életrajzodat, no nem visszaemlékezésként, vagy pályázatként a hőn óhajtott állásra, hanem forgatókönyvként. Az alapötlet egyszerre zseniális és bosszantó (és persze nagyon is posztmodern): a gondolom New York-i adóügynök, a számok zsarnokságát egészséges (?) amerikai optimizmussal tökélyre vivő kispolgár hirtelen szembesül az élet egyetlen lényeges kérdésével: a mulandósággal, a halállal. Az már rendezői trükk, hogy mindez fejhangként fenyegeti, és sem hősünk, sem a néző nem tudja eldönteni jó ideig, hogy Harold Crick szkizofrén – az amerikai filmben elengedhetetlen pszichiáternek bezzeg nincsenek efelől kétségei – vagy földöntúli látomásai vannak, vagy csak túlterhelt, amint egy workoholic-kal könnyen megtörténhet. Szóval a szitu nagyon reális: kortársaink jó része a Föld “Nyugatnak” nevezett részén így éli rendezetten unalmas életét, amiből ha valami, akkor csak egy betegség, egy haláleset, vagy ha komédiát akarunk írni, a szerelem ránthatja ki. A végső sokk persze saját halálunk. Valamilyen szinten a hang Crick fejében, bár a forgatókönyv szerint egy depressziós írónő tényleges, valós hangja, lelkiismeret is lehetne. De mivel a szekularizált univerzumban, ahol az adóbevallás, a fogkém és a karóra szabja meg a napok ritmusát, nincs a lelkiismerethez fogható belső valóság, szakemberek mondják meg majd emberünknek, hogy mi a teendő. A pszichiáter, a személyzetis (úgy tűnik, mind a kettő nem egészen normális, de hát ki normális New Yorkban?), vagy – no ez merész újítás – az író, aki persze inkább írást tanít, és nem világos, írt-e valaha maga is egy sort. Eltűnődöm ezen is: nemde minden szerző kicsit Atyaúristen? Hisz ha akarja, meghal a hős, ha akarja, életben marad. Ami fiktív személyről lévén szó, édes mindegy, miközben a szerző és a – mondom fiktív- hős halhatatlanok lesznek. A felforgatókönyv – talányos cím – ezt az isteni hatalmat kérdőjelez meg. Mi lenne, ha az író egyszerre szembe találná magát elképzelt hősével, és az ővele? Lenne még mersze megölni? Vagy inkább hajlana egy giccses happyendre, felejtve, és felejttetve, hogy a mese is úgy végződik, hogy „addig éltek, amíg meg nem haltak”?

A pszichiáter, a személyzetis (úgy tűnik, mind a kettő nem egészen normális, de hát ki normális New Yorkban?), vagy – no ez merész újítás – az író, aki persze inkább írást tanít, és nem világos, írt-e valaha maga is egy sort. Eltűnődöm ezen is: nemde minden szerző kicsit Atyaúristen? Hisz ha akarja, meghal a hős, ha akarja, életben marad. Ami fiktív személyről lévén szó, édes mindegy, miközben a szerző és a – mondom fiktív- hős halhatatlanok lesznek. A felforgatókönyv – talányos cím – ezt az isteni hatalmat kérdőjelez meg. Mi lenne, ha az író egyszerre szembe találná magát elképzelt hősével, és az ővele? Lenne még mersze megölni? Vagy inkább hajlana egy giccses happyendre, felejtve, és felejttetve, hogy a mese is úgy végződik, hogy „addig éltek, amíg meg nem haltak”?

Valójában a történet arról szól, hogy van élet a Halál előtt, és talán érdemes megállni – ezt a karóra hivatott jelképezni a filmben – hogy érdemes-e így továbbélni, ahogy eddig. Mi az értelme? Ősi kérdés ez! Jó, hogy még Hollywoodnak is téma.

Nekem persze a filmet nézve óhatatlanul eszembe jutott saját beszédem a Temesváron az Országos Egyetemi Találkozóra (OKET) összegyűlt mintegy kétszáz fiatalhoz. Arra kértek, adjak nekik útmutatást, hová, merre. Ez az ő helyzetükben, szakmailag és emberileg döntő választások előtt, mintegy útkereszteződésen, izgalmas kérdés, és szerencse, hogy nem kell várniuk egy halálukkal fenyegető kínzó hangra, hogy elgondolkozzanak a válaszon. Mégis azzal kezdtem mondókámat: Most kezdődik életetek hátralevő része. Sokat idéztek azon a három napon, amíg együtt voltunk, és épp ezt a látszólag nem túl informatív mondatot. Tárgyilagosan, annyit mond, amit mindig is tudhattunk. De elgondolkodva ennek következményein, hirtelen egyszerre félelmetesé és ígéretessé válik az, amit jövőnek szoktunk nevezni. Már pedig ez mindig a múlt – azaz emlékeink – és vágyaink vektora. Kérdés, hogy hol a tetteink helye. Kérdés, hogy holnaptól mit kéne másképp csinálni. Talán érdemes volt egy ideig hallgatnom, hogy ezt a kérdést feltegyem.