Skip to content

Gazdaság II. Közjó vagy egyéni boldogulás?

2008/01/19

Itt az ideje, hogy visszatérjünk az alapkérdéshez: hogyan viszonyulnak egyén és közösség a gazdaság elméletben és gyakorlatban? Van-e alapja annak a mítosznak, hogy elég egyéni boldogulásunkon fáradozni, a közjót végső soron ez segíti legjobban. S persze: mi a közjó? Tovább megyek: honnan tudja az egyén, mi jó neki? Azaz: mennyire lehetünk biztosak, feltételezve, hogy az egyén optimálisan cselekszik a kitűzött cél elérése érdekében, hogy valóban jól jár, ha el is éri? S ha igen, nem volt, vagy nem lenne általa fel nem ismert lehetőség, amelyet figyelmen kívül hagyott, vagy éppenséggel tudatosan elvetett?

Modellezés
Makett Mielőtt megkísérelnénk válaszolni, tudatában kell lennünk annak, hogy a modern európai tudományok elsősorban modellekkel dolgoznak. A modell leképzi jelképesen, az ember számára megragadható, értelmezhető léptékben az összetett valóságot. A valóság lehet a jelenleg létező világ, vagy annak egy kiragadott szelete, de lehet egy elképzelt, megvalósítandó világ is, vagy annak egy szelete. Ez az eljárás, melynek előnye, hogy „működik”, azaz valóban el tudja képzeltetni valóságot, úgy ahogy van, illetve meg tudja előlegezni azt, ami lesz, létét két kulturális tényező együttműködésének köszönheti: az egyik inkább elméleti, filozófiai, a másik inkább gyakorlati.

Mengyelejev Az elméleti alap Descartes módszere, mely elemeire bontja a valóságot, majd összerakja: ez modellezés a javából. Jól működik a fizikában és a kémiában, korlátai azonban máris jelentkeznek, amikor a biológiában az élővilágot kezdjük elemezni: csak hullát lehet boncolni! Amit szétszedünk, az már nem az, ami volt, és főleg, ellentétben a kémiával, a folyamat nem megfordítható (és a kémiában sem mindig…). Eléggé nyilvánvaló, hogy amikor a biológiából tovább lépünk a társadalomtudományok felé, a módszer korlátai még erősebbek. Két tényező teszi kérdésessé a módszert, azon túl, amit már az élővilágról általában elmondtunk: az idő és a kölcsönhatás. Ez úgy értendő, hogy a tanulmányozott objektum már a megfigyelés és adatgyűjtés ideje alatt is változik, sőt, mivel a megfigyeltek gondolkodó, reflexióra képes lények, annak tudata, hogy megfigyelik őket, eleve befolyásolja cselekvésüket. A nyert adatok kiértékelése is időt igényel, eközben az adatok, és főleg az a helyzet, folyamat, amelyet leírni hivatottak, folytonosan változnak is. Végül, az eredmények – más szóval a kiértékelő által megfogalmazott és nyilvánossá tett következtetések – újra visszahatnak a megfigyelés tárgyát képező egyénekre és közösségekre. Elég a választási vagy egyéb közvélemény-kutatásokra, vagy állítólagos piaci trendek utánzást, követő magatartást kiváltó hatására utalni, a nagy elméletek társadalomformáló erejéről nem is beszélve.

Mindehhez társul a gyakorlati ok is. A modell költségkímélő módon, kevesebb energia-befektetéssel, és jelentősen csökkentett költséggel mutatja be azt, ami lesz, a tervet. Gondoljunk csak ház modelljére, vagy látványtervére, illetve a ma már elterjedt számítógépes animációra. Nem csak, például, az épületet magát tudja a megrendelő elképzelni, és így ellenőrizni, hogy az valóban az-e, amit megálmodott, de még a beilleszkedést természetes környezetébe is meg lehet előlegezni. A modell előnyei világosak: nem csak javítani, helyesbíteni, módosítani lehet, mielőtt a végleges objektumot megalkotjuk, hanem akár teljesen el is vethetjük, mint ahogy leendő „viselkedését” is lehet kísérleti úton szimulálni, ami ugyancsak előnyös és gazdaságos például gépek, különösen járművek: autók, hajók, repülők, űrállomások stb. esetében, vagyis minden olyan esetben, ahol a költségek aránytalanul magasak a modellhez képest. Persze ez nem csak a jövőbe tekintve lehet érdekes, de a múlt rekonstrukciójaképp is: senki nem fog nekiállni az ókori Rómát vagy Ninivét újra felépíteni, de megalkothatja annak elképzelt kicsinyített mását. Elég tudni ehhez, hogy a fantáziánknak szárnyat adó, képzelőerőnket megmozgató modell nem csak azért nem lesz valóság, mert nem „lakható”, nincsenek benne húsvér emberek, akik a városképet óhatatlanul szüntelenül változtatják, hanem azért is, mert a rekonstrukció hiányos ismereteken alapul, és még ha egy adott pillanatot tökéletesen is tükrözne, a következő pillanatban a valóság már más lenne: egy ház kigyullad, majd leég stb.

Elménk azonban alig tudja megkerülni a modellezés szükségszerűségét, „így működünk”, és a gyakorlati szempontok miatt, melyeket felvázoltam, mindig lesz modellezés. A közgazdász Carl Menger a modell lényegét úgy fogalmazza meg: „redukáljuk az emberek gazdasági tevékenységének összetett jelenségeit azok legegyszerűbb elemeire” (Callahan, 2006: 54)

Céh helyett cég
Mielőtt tehát mindezek tudatában kritikusan szemügyre vennénk a közgazdászok modelljeit, tudatosítsunk még egy lényeges szempontot. Minden kor, és minden szerző modelljeit egy adott kulturális értelmezési keretben alkotja meg. A klasszikus közgazdaságtan alapmodellje a homo oeconomicus nem születhetett volna meg a racionalizmus megelőző diadala, a felvilágosodás nélkül, és annak gyermeke. Magán viseli továbbá az individuális szemlélet térhódításának – szemben a közösségi modellekkel – jegyeit, és korának töretlen optimizmusát is, fejlődés-hitét, amely abban a hitben is megmutatkozik, hogy az ember alaptermészete jó (naturalizmus). Végül mindezek az áramlatok párosultak a kibontakozó ipari forradalom tényleges működésének megfigyelésével: az alapélmény a gyors ütemben növő társadalmi munkamegosztás volt. Erre jó példa Adam Smith metaforája – amit ő nem annak gondolt – a varrótű termeléséről. A gyártási művelet felosztása kis lépésekre lehetővé tette a termelékenység ugrásszerű növekedését, melynek következményei átalakították magát a társadalmat: többé nem a család – és annak bővített változatai: uradalom, céh stb. – a termelés alapegysége, hanem a külön erre a célra létrehozott cég, amely jellegénél fogva inkább a falu, a község szerkezetéhez mutat hasonlóságot, mint a családéhoz. Ennek következményeit mai napig nem igazán mértük fel, pedig hálás feladat lehetne a vállalati szociológia számára. A nehézség ott van, hogy a meggyorsult fejlődés következtében ez a fajta vállalkozás letűnőfélben van, helyét a multinacionális cégek veszik, melyek már nem egy község mechanizmusai szerint működnek, hanem a nemzet szerepét töltik be, azzal a sajátsággal, hogy határokat és kultúrákat átívelve éppenséggel multi-nacionálisak, és szervezetük inkább a nemzetek fölötti hálózat szerepét veszi át, melynek ősi modellje a katolikus egyház, illetve bizonyos fokig a nemzetközi lovagrendek. Úgy tűnik, hogy a modern kapitalizmus szédítő ütemű, központosító, egységesítő hatása következtében átugrottunk a fejlődésben egy teljes stádiumot, a nemzetállam gazdasági megfelelőjét. Igaz, mind az autark (de legalábbis arra törekvő) nemzetiszocialista és bolsevik (háborús) gazdasági rendszerében, mind a szociális piacgazdaság a nemzeti gazdaságok alapján szerveződő modelljében ez csírájában fellelhető volt, – amint arra a Deutschland AG, Japan AG metafora is utal – de mostanára nagyjából mintha mind a két (vagy három?) modellt elsöpörte volna a globalizáció.

A racionális modell leginkább a munkamegosztásban látta a tudatos, tervezett és ésszerű cselekvés előnyét. Emlékeztetőül, „a gazdálkodás az emberi igények kielégítésére irányuló cselekvés az anyagi és emberi erők ésszerű felhasználásával” (Muzslay 1995, 11). Míg, amint látni fogjuk, a későbbiekben H. H. Gossen – akit P.Muzslay bőségesen idéz – az igény-kielégítésre, annak törvényszerűségeire fektette a hangsúlyt, Smith és a klasszikus iskola ezeket adottnak tekintette, és nem foglalkozott vele nagyobb mélységben. Úgy is mondhatnánk, hogy a klasszikus közgazdaság-tan kínálatközpontú, első sorban annak racionalitása izgatja. Ennek oka abban rejlik, hogy a termelők, a gyártulajdonosok szemszögéből, oldaláról közelítette meg a kérdést. A fogyasztó másodlagos volt, ami tükrözi a korabeli erőviszonyokat. Ennek megfelelően a tőke, a termelési javak legésszerűbb ki- és felhasználása áll a középpontban, és az se lehet véletlen, hogy épp ez az iskola, és ebben a korszakban fogalmazta meg a viszonylagos (komparatív) előnyökről szóló „törvényt”, amely Ludwig von Mises szerint az együttműködés törvénye. Ennek alapelve, hogy akkor jár jól egy közösség, ha minden tagja azzal foglalkozik, amihez legjobban ért, ami igen pragmatikus alapelv.

Michael Jordan Gene Callahan egy kissé szélsőséges példával világítja meg a „törvény” lényegét. Azzal példálódzik, hogy a nagy kosárlabdázó, Michael Jordan okosabban teszi, ha egy szakembert bíz meg, mondjuk a szobafestéssel, és maga továbbra is marad a kosarazásnál. Mindezt – ettől lesz piaci a példa – dollárban fejezi ki. Mivel a sportoló órabére sokszorosa a festőének, nem kell nagy meggyőző erő ahhoz, hogy eldöntsük, mindketten jobban járnak, ha követik a „suszter maradj a kaptafánál” elvét. Callahan érve viszont, hogy fiktív példájában Jordan olyan tehetséges, hogy amennyiben megtanulna szobát festeni, jobb lenne, mint mázoló is, mint a felkért fiktív „Joe” és akár kétszer annyit kereshetne, mint a „szakember”, miközben a mester soha nem tanulna meg úgy kosarazni, mint az élsportoló, és következésképpen jövedelme sporttevékenységből jelentéktelen maradna, kissé erőltetett, de ez a modellek sajátsága. A számtani eredmény azonban lenyűgözi a kezdő közgazdászt: fekete-fehéren bebizonyították neki, hogy „mindenki számára anyagi előnnyel jár a másokkal való együttműködés és az önkéntes csere. Ez a társadalmi rend alapja” (Callahan, 2006: 54) Itt főleg a „mindenki” alannyal van bajom, de a „törvények” mindig általánosak, és kérdés, hogy a társadalomtudományokban beszélhetünk-e másról, mint többségről: a mindenki bárki lehet, de akár senki is, mint ahogy a sokat emlegetett átlagember is csak fantáziánkban létezik.

Szobafestés A tényleges gazdaságban, főleg makróökonómiai, azaz akár nemzeti, akár globális szinten a „mindenki” éppenséggel fiktív, és jó, ha összeszedünk néhány esettanulmányt, annyira sok a felhőtlen együttműködést torzító tényező. Visszatérve Jordanra: Mivel nem vagyok nagy sportbarát, bár neve ismerősen csengett, utána kellett néznem, ki ő? A Wikipédia szerint Michael Jeffrey Jordan (New York, 1963. február 17.) visszavonult hivatásos amerikai kosárlabdázó. Széles körben a világ legsikeresebb kosárlabdázójának tartják, ő volt generációja legjobban szponzorált játékosa. Ezek után tényleg felteszem a kérdést, hogy van-e értelme összehasonlítani a világsztárt, pontosabban az ő gázsiját, amely eléggé irracionális nagyságrendű, egy ismeretlen kis maszekéval? Nemde, akár ingyen is kifestené a sztár lakását, mivel az egyszeri reklámlehetőség volna neki? (Akár fizetne is érte, hogy ő festhesse ki a lakosztályt… ) Ettől eltekintve, jó eséllyel nem is a sztár maga a megbízó, hanem a sztár menedzsere, aki pedig egy belső építészt bízna meg a lakás csinosításával. Ugyanis könnyen belátható, hogy a sztár ideje akkor és addig is drágább, ha és amíg csak tárgyal a kisiparossal, vagy netán felügyeli munkáját, kifizeti őt stb., mintha kosarazna. Végül, „noblesse oblige” (Itt inkább: fame obliges…, azaz a hírnév kötelez!), csak nem fog egy harlemi kontárt megbízni? Hacsak nem a pr menedzser kommunikációs fogása ez: ebben az esetben Joe kattogó fényképezőgépek és surranó kamerák pergőtüzében fog “dolgozni”! Más szóval, miközben Callahan a munkamegosztás előnyeit igyekszik nekünk bemutatni, valójában a kínálati egyensúlyhiányt szemlélte. A gázművel, vagy a szülészorvos számláját kifizető egyszerű polgár mikor egyenrangú a kínálati oldalon jelentkező hatalommal? Remélem, sikerült érzékeltetnem, hogy a valós gazdaság mennyivel összetettebb, mint a mégoly beszédes modell(ek). Ennek dacára? Modellek nélkül nem igazán megy!

Helene Bonham Carter Ha a termelési szinten a viszonylagos előnyök törvénye nem olyan meggyőző, akkor talán a cserekereskedelem szintjén működőképes? Hogyan működik a Menger-i redukció, mondjuk Callahan olvasatában? Rich, a modern Robinson, a tengerparton összeakad Helene Bonham-Carterrel. A pedigrés brit arisztokrata színésznő a lakatlan szigeten Callahan újabb irreális ötlete, és nem biztos, hogy választása segíti a közgazdasági törvények megértését. Az SHL (Segítünk, ha Lehet) könyvsorozat szerkesztői – vagy maga a szerző? – minden esetre a példányszám emelését remélhették a trükkös szereposztástól. Attól félek, a diákok csak a szereposztásra fognak emlékezni, nem a példa jelentésére. Mi is lenne elméletileg a „sorsdöntő találkozás” (sic!) lényege? Idézem Callahant: „Mindketten felismerik, hogy ha ki tudnak alakítani egy kölcsönös együttműködésen alapuló rendszert, akkor megnövelhetik esélyüket a túlélésre” (54) Mindjárt felmerül a kérdés, hány árucsere alapja a túlélés, illetve, hogy a cserekereskedelem szereplőinek mikor és milyen körülmények között a túlélés az alapmotívuma. A modellek sajátsága, hogy szélsőséges határesetekkel dolgozik, és azokból kiindulva épít fel rendszert. A kockázat egyértelmű: mire nagyszerű modellünk kész, elfelejtjük, hogy a kiindulópont irreális, az alap használhatatlan!

Patkány Callahan minden esetre axiómaként jelenti ki, „hogy árrendszer nélkül a fogyasztónak nincs módjuk tudatni értékelésüket a termelőkkel.” Ez újabb feltételezés, de végül is csak szereposztás! A szívtipró szupersztár Callahannél így lesz “vadász,” míg a hivatásos (persze valójában amatőr) túlélő, Rich csapdákat készít patkányoknak, mert más élelem nincs a szigeten. Itt jegyzem meg a humor kedvéért, hogy egy Suzanne Garcia Rich az Interneten egy túlélési útikalauzt árusít 38,5 euróért (Survival Guide). Ajánlom a képzeletbeli hajótöröttek figyelmébe, remélem, vittek magukkal egy példányt, és hasznát veszik…

Callahan eközben felteszi a költői kérdést: Hogyan lehetnek mindketten biztosak, hogy egyformán jól járnak? (55) Callahan lakonikus válasza: „Ezt a nehézséget a személyek közti csere oldja meg. Ehhez fel kell ismerniük, hogy a másiknak joga van azokhoz a javakhoz, amelyekhez a saját erőfeszítései árán jutott hozzá. E felismerés következménye, hogy a köztük folyó cserének önkéntes alapon kell történnie.” (uo.) Mit jelent ez konkrétan? „Rich beleegyezik, hogy a Helena által elfogott ennyi és ennyi patkányért annyi és annyi csapdát ad neki.” A mese ezen a ponton lép át a tudomány világába, mert a cserearányt hivatott a „csökkenő határhasznosság” elvével magyarázni. Ez annyit jelent, hogy Rich addig fog csapdákat adni a patkányokért, amíg saját megítélése szerint a következő csapda előállításának költségét meghaladja a Helena által cserébe neki adott patkányok értéke. A másik oldalon Helena addig ad neki patkányokat, amíg a következő patkány szubjektív költsége nem lesz nagyobb az újabb csapdától remélt haszonnál. Mit szól a különb szerepekhez szokott sztár ehhez a szereposztáshoz, azt most ne firtassuk. Játszunk, hisz mindez játék, még ha a túlélés is a képzelt tét!

Libasor Mik is a játék feltételei? „Próbáljuk elképzelni, mi zajlik le minden valószínűség szerint szigetünk patkány- és csapdapiacán. Kezdjük azzal, hogy egyetlen patkány sincs még fogságban, és egyetlen csapda sem készült még el. Ebben a helyzetben az első patkány, amelyet Helene oda tud adni neki, Rich számára magas értékkel bír, hiszen anélkül éhen halna. Az első csapda sokat ért Helenának, mivel azt a patkányok legnépszerűbb vonulási útján tudja használni.” (56)

Itt azért álljunk meg egy pillanatra! Mielőtt Helena és Rich bőrébe bújva (Felváltva?) elképzeljük, hogy a Rotschild ivadék (ha nem tudnátok, Helena az) 5 patkányt adna az első csapdáért, de a proli Rich már háromért is lemondana róla, és Callahan szerint négy patkányban állapodnak meg, hadd tegyek fel néhány banális kérdést!

Mivel fogta Helena azt a négy, vagy tulajdonképpen öt patkányt, ha még nincs csapdája? S ha ilyen sikeres, minek neki csapda? Miért nem folytatja csapda nélkül? Másfelől: fogyókúrázik, hogy beéri egy patkánnyal, hisz a többi négyet eladta? S hogyan alkudták ki az árat? Ha Rich túlélése a rágcsálókon múlik, és ezt a politikus – volt miniszterelnök – és bankár (apja) felmenőkkel rendelkező Helena tudja, miért hagyta lealkudni az árat? S végül: miért nem fog maga patkányt, ha övé a csapdakészítés monopóliuma? Ezek után a nyugalmi állapot elérése – a közgazdaság másik kedvenc fikciója – valószínűtlen hipotézis marad, bár, ha az előző csere hihető volna, akkor azzal se lenne bajunk. Miért is adna Helena kétszer is négy-négy patkányt egy-egy csapdáért? (És fordítva?) Hiszen Rich, miután már nem éhezik, és jóllakottan legyártja a második csapdát, akár maga fel is állíthatja azt, avagy? A fiktív példában persze Helena ismeri a rágcsálók „legnépszerűbb útvonalát”. Így tudásmonopóliuma van, ha elfogadjuk a magyarázatot. De mikor szerezte? Annak tudása, hogy az általa uralt – hisz nem elég ismerni, birtokolni is kell – útvonal a legnépszerűbb, hosszú megfigyelést feltételez, azaz időt és persze a természet megfigyelésnek képességét. Vagy csak chuzpe (szerencse) kell hozzá? Defoe Robinsonja csak hosszú idő után jön rá, hogy a szigete, általa nem ismert, túloldalán hemzsegnek a teknősök, míg a saját részén, csak nagy-nagy véletlen szerencse révén fogott kettőt a csemegének számító állatból! Az első példányra 11 hónap után bukkant csak rá! (július 16-i naplóbejegyzés (101) Pedig ő a teljes sziget ura volt, nem kellett a birtokban senkivel sem osztoznia. Bár Defoe regénye is fikció a javából, a történet valós előzményeken alapul és ezért talán kevésbé ellentmondásos, mint a két tévésztár üzletei. Defoe története is igazolja azonban a tudás fontosságát mint termelési és ármegszabó piaci tényező. A közgazdaság jó, ha kiegészül kommunikációelmélettel, hogy a tudás szerepét kellő hangsúllyal értékelje. Ehhez nem kellett várni a tudástársadalomra, de annak ma már vitathatatlan diadala szükségszerűen tudatosítja az információ, és ami annál jóval több, a tudás gazdasági kulcsszerepét. Majd időben visszatérünk erre, amikor a Tudás fájának metaforáját integráljuk leendő modellünkbe!

Nézzük meg Robinson étrendjének alakulását, naplója alapján! Emlékeztetőül: 1659. szeptember 30-án szenvedett hajótörést!

NAPLÓ
Napló 1659. október 1-24-ig (esetleg 30-ig?): A hajóroncs dézsmálása. (83-84)
Október 31. Lelőttem egy nőstény kecskét, melynek gidája egészen hazáig kísért, de aztán kénytelen voltam őt is levágni, mert még nem tudott enni. (85)
November 3. Vadászni voltam. Lelőttem két kacsához hasonlatos madarat, nagyon jó volt a húsuk. (85)
November 4. Ettől kezdve beosztottam az időmet! Reggel, két vagy három órán át jártam a szigetet puskámmal… (85)
November 5. Puskámmal és kutyámmal jártam a szigetet, és megöltem egy vadmacskát. … A húsa nem jó semmire. (85)
November 18. S ritka nap volt, hogy nem vittem haza ehető zsákmányt… (87)
November 23. Míg a szerszámokon dolgoztam, félbehagytam minden egyéb munkámat, s mikor kész lettem velük, újból nekiláttam a barangolásnak. (88)
December 17. Lőttem egy fiatal kecskét, s egy másikat megsebesítettem a lábán. Mivel nem tudott elszaladni, megfogtam, és kötélen hazavezettem. (…) Ekkor támadt először az az ötletem, hogy fölnevelek s megszelídítek néhány állatot, amelyek akkor is ellátnak majd élelemmel, mikor elfogy a lőszere és a puskaporom. (89)
1660. január 1. Folytatódott a hőség, de azért reggel is, este is elmentem vadászni, s napközben pihentem. (… Nagyon sok kecskét láttam, de roppant félszegek, nehéz a közelükbe férkőzni) Elhatároztam, hogy megpróbálok kutyával vadászni rájuk.
Január 2. Magammal vittem a kutyát, és a kecskére uszítottam, de a kísérlet nem vált be. Az egész nyáj szembefordult vele…
Január 3. Találkoztam a vadgalambok egy különleges fajával (…) Néhány fiókát megfogtam, hogy hazavigyem és megszelídítsem őket. Így is tettem, de fölcseperedvén mégis elrepültek, bizonnyal azért, mert nem tudtam mivel etetni őket. (90)
Megjegyzés: A gabona maradékét megették a patkányok (…) kiszórtam belőle (a zsákból, a szerk.) a pelyvát a házam mellé, közvetlenül a szikla alá. (…) S aztán el is feledkeztem az egészről, arra sem emlékeztem, hol ráztam ki a zsákot. De elmúlt egy hónap, s egyszer csak fölfedeztem, hogy néhány zöld száracska bújt ki a földből. (…) Nem volt az más, mint ugyanaz az árpa, ami Európában és nálunk, Angliában nő. (92) Mert hiszen nem a Gondviselést láthattam-e abban,hogy a sok ezer árpaszemből, melyet felfaltak a patkányok, mégiscsak megmaradt épségben tíz vagy tizenkettő, mintha csak az ég küldte volna? (93)
Április 30. Ma észrevettem, hogy kétszersültkészletem igencsak megfogyatkozott. Felmértem a helyzetet, és bár szomorú szívvel, de egy darabra csökkentettem napi kétszersültadagomat. (97)
Május 4. Horgászni mentem, de egyetlen ehető halat sem fogtam (legalábbis én egyiket se mertem megenni). A horgászbotot magam készítettem, a zsinórja egy régi zsinegdarab volt, de horgom nem volt egyáltalán. Ennek ellenére annyi halat fogtam, amennyit csak meg bírtam enni;a a napon szárítottam meg és úgy ettem őket. (99)
Május 16. Sokáig kerestem az erdőben galambokat ennivalónak, és aztán a dagály miatt már nem tudtam fölmenni a hajóra. (100)
Május 24. – június 16. Folytattam ezt a munkát (hajóroncs kifosztása), leszámítva azokat az órákat, amikor élelemért jártam. De a vadászatot mindig a dagály óráira időzítettem, hogy az apály kezdetekor nyugodtan mehessek a roncsra. (100)
Június 16. Találtam a parton egy nagy teknősbékét. Azelőtt egyet se láttam, de ez egyszerűen csak a véletlen műve lehetett, mert a teknősbéka egyáltalán nem ritkaság a szigetemen… (101)
Június 17. Egész nap a teknőcöt sütöttem. Találtam benne vagy tizenöt tojást. Soha életemben nem ettem még ilyen finom húst, de nem is csoda, hogy annyira ízlett, hiszen azóta, hogy erre a borzalmas szigetre csöppenten, nem ettem másféle húst, mint kecskét meg madarat. (101)
Június 26. (Betegség után – június 18-án megfázott!) Jobban lettem. Fogyott az ennivalóm, ezért elmentem vadászni, de nagyon gyengének éreztem magam. Azért lőttem egy nőstény kecskét, és nagy nehezen hazacipeltem. Egy keveset megsütöttem belőle, és megettem. Nagyon szerettem volna levest főzni, de nem volt edényem hozzá. (102)
Június 28. (…) A lázam teljesen elmúlt. Először is megtöltöttem vízzel a nagy, négyszögletes kancsómat, és az asztalra tettem, úgy, hogy elérjem az ágyról, s avégett, hogy a víz ne okozhasson megfázást és lázat, beletöltöttem vagy negyed pint rumot, és összekevertem. Aztán vágtam egy darab kecskehúst, és megsütöttem, de csak egészen keveset tudtam megenni belőle.(…) Este három hamuba sütött teknősbékatojást ettem vacsorára. Előtte imádkoztam: emlékezetem szerint ez volt életem legelső étke, melyet imádsággal megáldottam. (107)
Június 30. Lőttem egy-két tengeri madarat,olyasféléket, mint az illik, és hazavittem őket, de nem nagyon akaródzott ennem belőlük, inkább még néhány teknősbékatojást ettem, az nagyon jó volt. (110)
Július 4-14. Legfőképpen jártam a szigetet a puskámmal. Elhatároztam, hogy alaposabban átkutatom a szigetet, hátha találok mg olyasmit, amit addig nem fedeztem fel.
Július 15. Nekikezdtem a kutatásnak. Maniókát kerestem, amiből az ilyen égövön élő indiánok mindenütt kenyeret sütnek, e nem találtam sehol. (114)
Július 16. Kicsit messzebb mentem, odáig, ahol a patak és a füves terület véget ért, és erdősebb rész következett. Errefelé mindenféle gyümölcsöt találtam, egyebek között dinnyét (nagy bőségben) és szőlőt. (114) (…) Remek módját találtam ki a szőlő fogyasztásának: napon megaszaltam, azaz mazsolát készítettem belőle, mert nagyon helyesen úgy okoskodtam, hogy finom és egészséges táplálékom lesz akkora, amikor friss szőlőt már nem találhatok. (115)
Június 17. Tömérdek kókuszpálma, narancs- és citromfa nőtt errefelé, de mindegyik vad volt, és csak némelyiken termett gyümölcs, legalábbis ebben az évszakban. (…) Azt határoztam el ugyanis, hogy ellátom magam szőlővel és citrommal a közelgő esős évszakra. (116)
Augusztus 3. Láttam, hogy a fölaggatott szőlőfürtök szépen megaszalódtak a napon, és remek mazsola lett belőlük. (118)
Augusztus 14. – október közepe. Jóformán megállás nélkül esett mindennap. (118)
Augusztus 26. (Ez volt szobafogságom utolsó napja) fogtam egy óriási teknősbékát, mely valóságos lakoma volt számomra. Akkoriban körülbelül így festett az étrendem: reggelire egy fürt szőlő, ebédre egy darab kecske- vagy teknősbékahús – sütve, mert nagy bánatomra nem volt edényem, melyben megfőzhettem vagy megpárolhattam volna bármit is –, vacsorára pedig két vagy három teknősbékatojás. (119)
Szeptember 30. Megértem hát a szomorú évfordulót: egy évvel ezelőtt vetődtem a szigetre. (119)

Az évforduló számunkra is jó alkalom, hogy itt mi is egy kis szünetet tartsunk! Láttuk, hogy a magányos szigetlakó, akinek nem volt kivel megvitatni döntéseit, és persze csereberélni se tudott senkivel, csak lassan alakította ki élet- s ezzel ételrendjét, vagy fordítva? Eközben változó intenzitással ugyan, de a hazatérés gondolata újból és újra erőt vette rajta, és ténykedéseinek, munkarendjének irányt szabott. A hajóroncsról, amit csak tudott, elhordott barlangjába, az egy szép napon bekövetkezendő távozás reményében Robinson a feleslegesnek ítélt pénzt is megőrizte – biztos, ami biztos! (69)

Maslowi piramis Hasonlóképpen, minden egyén, minden kisebb-nagyobb közösség életét egy fő mozgatórugó irányítja, mely erősebb minden más szükségletnél és igénynél. Az ember csak a modell szintjén alkalmazkodik Maslow elhíresült szükségletpiramisának logikájához! Emlékeztetőül: Maslownál a piramisszerűen egymásra épülő szükségletek legalsó, de egyúttal a legkövetelődzőbb, leginkább kikerülhetetlen szintje a fiziológiai szükségletek: éhség, szomjúság, szexualitás. Itt említem meg, hogy Crusoe mintha nem is ismerne nemi ösztönt … A regény végén a szerző idézi hősét: miután megtelepedett Angliában, „ami legfőbb, megnősültem – nem is haszon nélkül, és házasságom egyéb tekintetben is megelégedésemre szolgált: három gyermekem születte, két fiú és egy lány” (336). A következő szintek, emelkedő sorrendben, de csökkenő „szélességgel”: biztonság, szeretet, elismerés, tudás („kognitív szükségletek”), esztétikai szükségletek (szimmetria, rend, szépség), s legvégül önmegvalósítás.

Elgondolkodtató, hogy spirituális igény eredetileg – és a legtöbb publikációban – még a piramis csúcsán sem szerepel, helyét az ott trónoló Önmegvalósítás foglalja el – mondhatnám, bitorolja! Ez nem túlságosan meglepő, mert a behaviorizmus, mely iskolának Abraham Maslow az egyik legismertebb személyisége, eredetileg jól kijött az „Isten-hipotézis” nélkül, bár 1970-ben feltett egy manzárdot az építményre: a transzcendencia iránti szükségletet. De ennél is problémásabb az a feltételezése, hogy „a szükségleteknek létezik egy hierarchiája (a szükséglethierarchia), mely az alapvető biológiai szükségletektől azon komplexebb pszichológiai motivációkig terjed, melyek csak akkor válnak fontossá, ha az alapvető szükségletek már kielégülést nyertek. Az egyik szinten lévő szükségleteket legalább részben ki kell elégíteni, mielőtt a felette lévő szint szükségletei a cselekvés jelentős meghatározóivá válnak.” A reklámszakma, például, következetesen e séma szerint dolgozik, és ez megerősíti sokakban az illúziót, hogy itt törvényszerűségről lenne szó, holott ez is csak egy igen hipotetikus modell. Robinson esetében, például, a biztonság szükséglete elsődleges, evésre, ivásra sem gondolhat, amíg képzelt fenevadaktól félti életét. Első cselekedete, hogy „az éjszaka közeledtével – ragadozó állatoktól való félelmemben –fölmásztam egy fára; de aztán remekül kialudtam magam, pedig egész éjjelesett az eső.” (83). Megjegyzendő azonban, hogy a naplóírásnak – amely elméletileg már az önmegvalósítási kategóriába tartozik – csak később látott neki: „amikor valamelyest erőt vettem magamon, amikor megépítettem szállásomat és szépen elrendeztem a holmimat, amikor asztalt és széket készítettem magamnak, s általában kicsinosítottam a környezetet, elkezdtem naplót vezetni” (Defoe, 1996: 83). Más szóval, miután biztonsági (2. szint, lásd szállás) és esztétikai (6. szint, lásd „szépen elrendeztem”) szükségleteit kielégítette, látszólag tehát a maslowi modell logikája szerint, de mielőtt a szeretetre éhes hajótörött találkozott volna Péntekkel. Tőle nem csak szeretetet, de elismerést is kapott – utólag, „rossz sorrendben”, ha igaza lenne Maslownak a szükségletek egymásutánisága tekintetében – míg a tudás iránti szükséglete messzemenően kielégítetlen maradt. Ez utóbbi még kevésbé homogénebb, mint a többi hat. Van ugyanis funkcionális tudás, amely az egyes szintekhez köthető, például a technikai tudás, a know how, melynek hiánya ellen lassan és igen szívósan küzd, inkább spirálisszerűen, azaz újabb és újabb szintre jutva, semmint lineárisan. Robinsont sokféle tudatlanság gyötri. Jórészük a túléléssel, azaz a fiziológiai szükségletekkel függ össze: egyfelől nem tud olyan eszközöket létrehozni, mint a kosár, a varrótű, az ásó és a kapa stb., illetve lassan tanulja meg ezek készítését, másfelől nem ismeri a sziget állat- és növényvilágát, ezért mind a növények és állatok ehetőségét illetően, mind a felhasználásuk, termesztésük, illetve tenyésztésük módját illetően tudatlan és így sok lehetőséget nem tud kihasználni. De a biztonságra vonatkozó tudatlanság sokkal gyötrőbb: például, a veszélyes tengeri áramlatoktól félve nem meri megkockáztatni a szabadulást, akkor sem, amikor már az eszközök készen állnak, és ami a regény talán leginkább drámai mozzanata: az emberevő vadaktól csak azért nem fél kezdettől fogva mániákusan – mint a rejtélyes emberi lábnyom felfedezése után – mert tudatlan. És itt jön a kétszeresen meglepő fordulat: a Gondviselést áldja utólag és visszamenőleg, hogy tudatlansága megmentette sok álmatlan éjszaka gyötrelmétől: a félelemtől. Bár a félelem első látásra egyértelműen besorolható a második, biztonsági szinten, Crusoe esetében a félelem transzcendentális dimenziói egyre jobban kibontakoznak. A félelem ugyan ezer hajszálgyökéről származik, de átcsaphat Istenfélelembe, majd bizalomba a gondviselő erő iránt, mely válasz e félelmekre: „És ha semmi sem történik az ő tudta nélkül, akkor azt is tudja, hogy én itt vagyok, ily szerencsétlen sorsra jutván, és ha semmi sem történik az ő rendelése nélkül, akkor ő rendelte, hogy ez történjék velem” (107).

Isten Crusoe tudatában sokáig nincs jelen, de amikor felbukkan végre, egyre gyakrabban, egyre intenzívebben behatol minden szükségletszintre, és valóságos összekötő kapocs, kommunikációs csatorna lesz a szintek között. Ilyen jel, amikor június 28-án vacsorája előtt imádkozik, főleg mivel „emlékezetem szerint ez volt életem legelső étke, melyet imádsággal megáldottam” (Defoe 1996: 107). Ez pedig a keresztény ember és közösségek számára mindennapi gyakorlat. Ilyen értelemben a szükségletszintek összefonódása is mindennapos, mint ahogy azok alárendelése is a transzcendentális szintnek. Úgy is mondhatnám, hogy a piramis, ha egyáltalán hasznos ez a kép – én inkább koncentrikus körökkel jelölném meg a szükségletek kölcsönhatását – nem alulról felfelé építkezik, mintegy rétegekben, hanem felülről alulra sugárzik. A sugárzás forrása áthatol minden szintet.

Robinson története bármennyire fiktív – Maslow modellje is az – sorozatos példái mutatják, hogy a csúcsélmény, még ha megvilágosodásszerűnek is képzeljük el, nem az alapvető igények katonás sorrendben történő kielégítése után lepi meg az egyént, hanem sokszor épp az igények kielégítetlensége következtében hasít belénk a felismerés. Más szóval, szenvedés árán. (Defoe 1996: 195) Másfelől bemutatja a spirituális szükséglet elmaradásának vagy elsatnyulásának okait is, melyek közül a legfontosabb a félelem: “Sajnálattal kell hozzátennem, hogy az állandó zaklatottság szerfölött káros hatással volt vallási érzületeimre is. A rettegés, hogy vademberek vagy kannibálok kezei közé kerülök, olyannyira nyomasztott, hogy csak ritkán tudtam illő békével s megnyugvással a Teremtőhöz folyamodnom.” (Defoe 1996: 183). Bár, aki minden áron meg akarja menteni Maslow szép konstrukcióját, úgy is érvelhet, hogy ez megint csak a biztonságfunkció, következésképpen megmentető a modell.

Ha az olvasó megfeledkezett volna közben róla, emlékeztetek arra, hogy a szükséglethierarchia – vagy alternatív modellek – érdekessége abban rejlik, hogy a csökkenő határhasznosságot számítgató ember, így Mr. Rich és Helene Bonham-Carter elméletileg is a szükséglethierarchia alapján határozzák meg, milyen cserearányt tekintenek előnyösnek. Sejtésünk, hogy ezt nem csak egzisztenciális helyzetük, hanem mögöttes életfelfogásuk, világnézetük (hitük és vallásuk) is meg fogja határozni. Ideje, hogy megkísérljük egy biblikus szükséglethierarchia kialakítását!

BIBLIAI SZÜKSÉGLETHIERARCHIA – VÁZLAT

A Biblia Teremtéstörténetéből kihámozható az a meggyőződés, hogy volt Istennek egy eredeti terve az emberrel, mely szerint ő gondoskodik az alapvető igényekről, ennek fejében rábízta a Teremtést: művelje és őrizze. Ez a felelősség másért, másokért, valamiért, mert valaki megbízik bennünk. Ez csak nehezen sorolható be Maslow hét szintjének egyikébe. Véleményem szerint egy új, eddig nem tárgyalt szint: a Felelősség szintje. Az első menetben azonban kielégítetlen maradt a társ, a segítőtárs és a kommunikáció iránti szükséglet. Az Úr ezért társat teremtett az Embernek. Látszólag nincsenek már kielégítetlen igények. A kígyó támaszt azonban ilyet. A tudás, a mindentudás igényét élesztgeti, amit ügyesen összeköt egy új igénnyel: a halhatatlanságéval. A biblikus emberkép szerint ezek nem az emberi lét sajátságai, tehát nem is lehetnek szükségletek, mivel a mindentudás és a halhatatlanság Istennek van fenntartva. Ezért nevezem igényeknek, amint a reklám is igényeket ébreszt, szinte a semmiből. Ezek ára igen magas. Mintegy leomlik, széthasad a „piramis” és a félelem és fájdalom átjárja az egészet. Olyan ez, mint egy földrengés, vagy még inkább, mint egy vulkanikus kitörés: az alapszükségletek nemcsak áttörnek minden réteget, és felszínre kerülnek, hanem, mint a láva, elöntik az egész tájat. A kép mélyebb értelme, hogy a külszínen is az alapvető igények jelennek meg, még ha idővel ki is hűlnek, mint a láva. Egyúttal azonban új szükségletek is születnek, mint az öltözet (Ter 3, 7; 21), miközben a munka, amely isteni megbízás volt (Ter 2, 16), büntetéssé, azaz keservessé válik (Ter 2, 18), sőt még a szeretet, a közösségi igény is csak szenvedés árán nyerhető el (Ter 2, 16): vággyá válik: „Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad.” Eközben az új keletű igények kielégítetlenek, sőt kielégíthetetlenek maradnak: Ter 2, 7, 22.
A történet eddig nem szólt a „tisztelet iránti igényről”, sőt a szemérem hiánya (Ter 2, 25), vagyis az ártatlanság, mely kizárta a szégyent, arra utal, hogy az ember ilyen szükséglete – amint a többi is – nyugalmi állapotban volt. Pontosan ezt tekintjük paradicsomnak. A bűn minden szinten hiányérzetet ébresztett, aminek a közmondásos fügefalevél csak látható jelképe. Káin története jelzi, hogy a tisztelet iránti igény – az Úr nem tekintett Kainra és áldozatára – a nyugalmi állapot teljes felbomlásához vezetett: gyilkossághoz. Kainra szigorított rezsim vár: „hontalan és bujdosó leszel a földön” (Ter 4, 12). Itt egy új hiányosságra figyelmeztet a fosztó képző: hon-talan. Megoldott, hogy a hon, az ott-hon utáni vágyunkat, szükségletünket besoroljuk a biztonsági kategóriába? Nemde, a Kain-jegy, amely a köznyelvi használattal ellentétben biztonságot nyújt: „Aki Kaint megöli, annak hétszeresen kell lakolnia” (Ter 4, 19) azt mutatja, hogy itt más szintről van szó: inkább a szeretet és közösség iránti szükséglettel rokon, de azzal sem azonos, hisz a közösséget Kain éppenséggel megtagadta: „Talán őrzője vagyok testvéremnek?” (Ter 4, 9). Bátorkodom azt javasolni, hogy a hon iránti sóvárgás szintetikus: egyszerre több szükségletet foglal magába, de annál elemibb. Csak egy megszokott modell iránti babonás tisztelet tiltja, hogy önálló szükségletként kezeljük. Végül itt jelzem, hogy a bábeli projekt is szintetikus: kifejezi a tisztelet iránti igényt („Szerezzünk nevet magunknak”: Ter 11, 4), de egységre sóvárgást is, mely rokon a hon iránt sóvárgással: „és ne szóródjunk szét” (Uo.). Érdekes módon előbb álltak neki cselekedni, mintsem megfogalmazták volna a célt! Ez, akárcsak az irracionális gyilkosság a mezőn – Hiúságból? Féltékenységből? – arra utal, hogy a gazdasági tevékenység gyökere nem mindig racionális. Hogyan vegyük figyelembe a homo oeconomicus racionális modelljében ezeket az impulzusokat? Feledkezzünk meg róluk, tagadjuk őket vagy építsük be a modellbe, ha ez lehetséges?
Foglaljuk össze: az emberi motivációk között szerepel egy többarcú szükséglet, amely elemi erejű, túllép minden racionalitáson, és hatalmas hajtóerő a cselekvésben: a sóvárgás a hon, az egység iránt, talán egy tőről fakadnak. Mi a közös nevező, és mi a gyökerük? Nos, a kulcs az a tanítás, hogy az embert Isten „képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá” teremtette: közösségi létre. Ez alaptétel, és génjeinkbe oltották. A „férfinek és nőnek teremtette” (Ter 1. 27), a hontalanság elutasítása, az egység utáni vágy egyetlen ontológiai jelenség különböző megnyilvánulásai: az embernek nem jó egyedül lennie. Nem véletlenül lett a Robinson is világsiker: története ennek a felismerésnek a paradigmája, narratívája. Az alapkő tehát nem az ún. fiziológiai szükségletek, hanem a közösség. E nélkül az egyén, sőt, az ember, mint olyan, végletesen elpusztul, s némely hajótörött túlélése időnként csakis annak tulajdonítható, hogy előzőleg elég közösségi energiát gyűjtött.

Reklámok
No comments yet

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s