Skip to content

Filmolvasó napló:”Habemus papam”

2012/01/14

A pápa és a rendező

Amikor a protodiakónus bíboros bejelenti, hogy “van pápánk” örömrivalgás tölti be a Szent Péter teret, és a több mint egy milliárd katolikus ünnepel. Az újságírók pedig rohannak, hogy olvasóikat “tájékoztassák” a szokott pletykákkal. Kínos viszont, ha még a nevét se tudják, csak azt, hogy van. Ezt a szinte elképzelhetetlen helyzetet képzelte el és jelenítette meg Nanni Moretti olasz filmrendező. Az ismeretlen bíborost a néző persze ismeri, hisz Michel Piccoli alakítja. Mielőtt a protodiakónus kiejtené nevét, a megválasztott pápa kifakad: Non ce lo faccio – nem vagyok rá képes! Ami mellesleg egy népszerű olasz sláger hívószava… A bíborosok persze nem ismerik, mint ahogy a filmkritikusok sem. Ezért aztán a hatalomról és a felelősségről beszélnek, és rokonszenvesnek ítélik meg a pápát, aki nem akart kimenni a balkonra bemutatkozni, – ami egy modern regény címe is lehetne. Pedig szerintem a film pont erről szól: a modern ember, a sokat emlegetett mai ifjúság, nem akar felelősséget vállalni: sem mint férj (vagy feleség), sem mint szülő, sem mint vezető, sem mint pap vagy tanár. Ki jeleníthetné meg az állapotunkkal járó természetes felelősség elutasítását, a félelmet, hogy nem bírok megbirkózni a feladattal, mint egy frissen megválasztott pápa?

Ezt az értelmezést a rendező képek és néha kellően humoros jelenetek sorával támassza alá. A legmeggyőzőbb a svájci gárdisták esküje a vatikáni kertekben, mely eskütétel alatt a park labirintusában feltűnik a frissen megválasztott, de hivatalát elfogadni nem hajlandó pápa, aki mint turista integet a megdöbbent gárdistáknak. A film nyitó jelenete is megerősíti ezt az olvasatot: minden bíboros buzgón imádkozik, hogy ne rá essen a választás. Ami nem képmutatás, a főpapok valóban félnek a felelősségtől. Mégis,  érezzük és tudjuk, hogy amennyiben a testület mégis az egyik imádkozóra voksol, az Isten akaratában megnyugodva, elfogadja sorsát, legfeljebb a szíve felmondja majd a szolgálatot, mint I. János Pál esetében. Michel Piccoli azonban előbb kimondja a boldogító igent, majd alig egy drámai perccel később, visszavonja azt. Normális körülmények között itt hivatáskrízisről beszélünk. A bíborosok nem értelmezik normálisnak a helyzetet, és pszichiátert hívnak, a szakma legjobbját. Ki mást, mint a rendezőt magát, aki nem éppen szerénytelen. Mindamellett magát sem kíméli, mint korábbi filmjeiből tudjuk, és ezúttal is alaposan kigúnyolja a lélekbúvárok szakmáját. Végső soron a nyelvi játékok, hogy Wittgensteint idézzem, mind önkényesek, és az egyházi bükkfanyelv kint a világban éppoly érthetetlen Moretti olvasatában, mint a pszichiátria tolvajnyelve a zárt osztályokon kívül… Mennyivel hitelesebb akkor a színház, mert ott néző és színész egyaránt tudja, hogy  mindez csak játék.  Persze a játékot komolyan kell venni, mint ahogy a filmbeli professzor is túl komolyan veszi magát, és főleg a játékszabályokat, melyeket maga állít fel. S közben leleplezi nem csak a megjátszott szakmát, hanem a rendezőét is: aki amolyan félistenként irányítja hősei sorsát. S dühbe gurul, amikor a bíborosok nem akarják tovább játszani az ő meccsét.

Mindez jó alkalom, hogy magunkba szálljunk, és feltegyük a kettős kérdést: én hogyan akarom, én hogyan szoktam manipulálni az enyéimet? Másfelől: vállalom-e tetteim és döntéseim következményeit, akkor is, aha azok túlnőnek rajtam?

Advertisements
One Comment leave one →
  1. 2012/01/15 11:23

    Ez nagyon izgalmas filmnek tűnik a beszámoló alapján!

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s