Skip to content

Profit (nicht) über alles… Rézsút a szebb jövőbe?

2012/06/07

Hátba támadták

No one will ever be buried with the epitaph “He maximised shareholder value”

Mi köze a Panama csatornának Szingapúr elestéhez? (1942) S mi köze Leninnek Le Corbusier-hez? John Kay szerint az, hogy mind a csatorna építői, mind a japánok „oldalagos”, az angol eredetiben „oblique” megoldást választottak, és sikeresek voltak, míg a bolsevik vezér és egy egész  korszakot jelző francia sztárépítész az egyenes, túl racionális megoldást választotta, és – Kay szerint – megbukott.

Nekem erről a Ludas Matyi egykori tárcaírója (azt hiszem, Tabi László volt, de erre nem mernék megesküdni!) jut eszembe, aki Nagy Sándor gordiuszi csomójának történetét a kisember szempontjából, ha úgy tetszik átlósan, oldalazón, rézsút értelmezte, azaz a legendához fűződő elvárással szemben azt mesélte el, hogy bizony az ő nagyapja türelmesen kibogozta volna a csomót. A rézsútosság (én és a szótár így fordítjuk az „obliquity”-t) mint ebből a kis példából is láthatjuk, legalább kétféleképpen értelmezhető, nem csak egyenest, direkt, azaz közvetlen értelemben. Lássunk hát neki John Kay csomóját kibogozni, a kényelmes Nagy Sándor-i megoldás helyett, hogy a kiadó példáját követve egekbe magasztaljuk az amúgy csábítóan egyszerű, vonzó makedón megközelítést.

John Kay

Mint mindig, ha egy szerző gondolatvilágába elmerülök, előbb megnézem, ki fia borja, illetve mérlegelem, mi lehetett az ő és a kiadó motívuma téziseinek publikálásával? A magyar kiadásból kimaradt a szokott köszönetnyilvánítás, melyet amúgy a legtöbb olvasó eleve olvasatlanul átlapoz, holott itt lényeges információt közöl: a könyv eredetileg egy cikk volt a Financial Times hétvégi magazinjában, 2004. január 17-én. A Profile Book fantáziát látott benne, hogy könyvvé duzzassza. Nem biztos, hogy jó ötlet volt – már nem üzletileg, hanem az információgazdaság szempontjából. Egy jó cikkből nem biztos, hogy jó könyv lesz, ha mondjuk, túl sovány az alapanyag. Az alapanyag egy ötlet, melyet az alcím értelmez: „Miért indirekt módon érjük el inkább a céljainkat?”

Az angol eredeti pontosabb fordítása persze ez lenne: Miért érhetők el a céljaink legjobban közvetve? A „legjobban” nem jelent kizárólagosságot, mint a magyar fordítás, és így jobban megállja a helyét. Annak is van jelentősége – szerintem – hogy az angol szenvedő módot használ, ugyanis a könyv alapszellemével ellenkezik a kissé akarnok „érjük el”. Ez ugyanis azt sugallja, hogy csak nagyon kell akarni, és el is érjük a célunkat, míg Kay valójában bizonyos fokig „célellenes”, azaz nem csak a közvetlen módszert, a szigorú, racionális, mérnöki tervezést bírálja, amire Lenin és Le Corbusier sommás elítélése utal, hanem a végcél kergetését alapvetően megkérdőjelezi.

Továbbá gyanús, hogy John Stuart Millt, a liberalizmus atyját, idézi koronatanúnak, hogy az „élet alapvető mércéje és végcélja” nem lehet a boldogság. A filozofáló közgazdász úgy vélte, hogy „valamilyen más célt követve, az odavezető úton találjuk meg a boldogságunkat” (Kay 13) Majd egy olyan szerzőt is idéz Kay, akit terveink szerint az évzáró olvasóklubban mutatok majd be, Collinst, aki meg azt állítja, hogy „paradox módon, a jövőbe néző vállalatok több pénzt csinálnak, mint azok a cégek, amelyek csak a profitra hajtanak.” (Kay 14) Ebben nagyon is egyetértek, csak éppen a demonstráció számomra nem az oldalazási módszer bizonyítéka, hanem inkább azt illusztrálja, hogy nem minden cél egyenértékű. Vannak célok, melyek zsákutcába vezetnek. Ilyen a profithajhászás és az önző, egoista boldogsághajsza is, azaz éppenséggel annak az individualizmusnak a vadhajtásai, melyet Mill, és még inkább utilitarista apja prédikált. Kay következő két idézete, Adam Smithtől, a klasszikus közgazdaság atyjától, és Emily Dickinson költőnőtől, végképp gyanússá tette a Kay-i argumentációt, érvelést. Az utóbbi csak 7-10 verset jelentetett meg életében, annál meghökkentőbb felvonultatása mint koronatanú: „Az igazat ne szembe vágd,/Írd körül, így siker”.  (Károlyi Ami fordítása) Nem biztos, hogy ezzel a farizeus köntörfalazással azonosulni akarok –gondoltam. Már csak azért sem, mert a költőnő kevés publikált írása tudta és beleegyezése nélkül jelent meg. Ezt is az oldalazás egy esete lenne? Ne publikálj, és népszerű leszel?

De forduljunk Adam Smith felé! Nem meglepő, ugye, hogy a láthatatlan kéz kiagyalója épp eme elhíresült metaforájával szerepel a kötetben! „… s miként sok más esetben egy láthatatlan kéz vezérel minket egy olyan cél elérésében, amely nem állt szándékunkban. Saját érdekeinket követve gyakran hatékonyabban segítjük elő a társadalomét, mint amikor valóban szándékunkban áll azt elősegíteni.” (Kay 14)  A láthatatlan kezet nem véletlenül nem látta soha senki, mítosz maradt. Ezért sokszorosan gyanús a rézsútosság dicséretében.

Ezek után bátran kérdezheti olvasóm, hogy ha ennyire sántít Kay érvelése, miért is foglalkozom vele?  Nos, újabb paradoxon: tézise hasznos, módszere követhető, gyümölcsöző, néha az egyetlen célra vezető, de meg kell tisztítani a neoliberális, individualista ideológiától, némely logikai bukfenctől! Konkrétan: rehabilitálni kell a célt, hogy a közvetett és – miért ne?  – rézsútos, oldalazó módszer hasznosságáról meggyőződhessünk!

AZ OLDALAZÁS AKOMPLEX CÉLKITŰZÉSEK INDIREKT ÚTON VALÓ ELÉRÉSÉT JELENTI (Kay, 16)

De vessük alá kritikus vizsgálatnak Kay példáit! Mit bizonyítanak, ha bizonyítanak? Kay szerint Szingapúrt a japánok a szárazföld felől közelítve foglalták el, míg a brit haderő a tenger felől várta a döntő csapást. Párhuzamot is von a hírhedt Maginot vonal és Szingapúr eleste között. S mit mond a hadtörténész, aki nem egy hangzatos példát keres az elméletre, hanem felvázolja az erőviszonyok alakulását? „Szingapúrt csak akkor lehetett megvédeni, ha meggátolják a japánok partraszállását Malájföld északi részén, ehhez viszont Nagy-Britanniának be kellett volna nyomulnia Thaiföldre.” [i]

Más szóval, nem a Wikipédiáról – amely Kay verzióját hozza – hanem egy szakforrásból kellett volna tájékozódni a szingapúri esetről! De persze akkor oda lett volna a csábító oldalazó bizonyíték! Másfelől a japánoké volta légi fölény, stb. A valóság néha összetett, nem csak a célkitűzés komplex. Amúgy ez ebben az esetben nagyon is egyértelmű volt: ki akarták űzni az európaiakat Ázsiából. Néha a szerző ellentmond magának, mint amikor, például,

Amúgy az írás bővelkedik az életvitel-irodalom bölcs mondásaiban, melyek eléggé közhelyesek: „A boldogság ott van, ahol megtaláljuk, nem pedig ott, ahol keressük” (Kay 35). „Gyakran úgy tanuljuk meg, hogyan kell megoldani egy problémát, hogy megoldjuk.” E mondásokkal lehet csillogni partikon, nem biztos, hogy életemet, vagy bármely vállalkozás sorsát rájuk bíznám…

Leleplezve

Megkérdeztek, hogy akkor miért tetszik a könyv, meg egyáltalán, kiknek szól? Úgy vélem, első sorban menedzsereknek és vállalkozóknak, hisz az ő mindennapjaikból meríti legfrappánsabb példáit. Ezek pedig egytől egyig a Milton Friedmann-i mondást cáfolják, mely szerint az „Üzlet célja az üzlet maga” (The business of business is business). Rendszeresen szembe fordítja konkrét vállalkozók üzleti filozófiáját: az egyik profitpárti, a másik nem, és ez utóbbi sikeresebb. Például George Merck azt vallotta, hogy „Ne felejtsük el, hogy az orvoslás az emberekért, nem a profitért van” (Kay 41). A demonstráció annál érdekesebb, mert a későbbiekben a cég filozófiát váltott, és 2000-ben már leszögezte, hogy a „Merck kizárólag a növekedésre fókuszál.” (Kay 42).  A Merck mohósága áldozatává vált, és „kihullott a Fortune listájáról, ahol sok éven át előkelő helyet foglalt el.” (Kay 43) Amibe konkrétan belebukott, az a gyógyszeripari hirdetésekben oly gyakran emlegetett mellékhatások egyike, konkrétan szívpanaszok, melyeket a cég nem vett komolyan, és túl későn vonta ki a terméket a forgalomból. Bár Kay számtalan ilyen példát sorol fel, többnyire „Franklin húzással” van dolgunk. (Franklin’s Gambit) – én inkább cselnek vagy trükknek nevezném – amely cselekedeteink utólagos igazolása, ésszerűsítése, látszólag az elemzés alapján. Maga Franklin így fogalmazott: „Igen hasznos gondolkodó lénynek lenni, mert így az ember mindenre tud találni vagy kreálni indokot, amit eltervezett” (Kay 9). Az ironikus franklini mondás, mint már említettem, Kay példáinak többségére is illik. Persze egyértelműebben is lehet fogalmazni a tartós siker valós titkát: „Ha a vevőd érdekét tartod mindig szem előtt, az előbb utóbb megjutalmaz érte.” A clients first negatívan is megfogalmazható. Így a Sony kimondta, hogy „Felszámolunk minden indokolatlan profithajszolást” (Kay 43). Persze vitatható, hogy mettől kezdve „indokolatlan” a profithajhászás? Minél jobban elmélyülök Kay elemzésébe, annál erősebb a gyanúm, hogy a tulajdonképpeni mondani valóját, hogy a vállalat célja nem lehet a profit a főáramlatú közgazdaság doktrínáira valótekintettel körül kell, hogy írja. Ez lenne az „Obliquity’, avagy Oldalazás? Ha így tudjuk megdönteni a közgazdaság első számú babonáját, ám legyen, de azért valakinek el kell majd kiabálnia magát: „A császár meztelen!”.

Kiss Ulrich SJ 2012. június 6-i előadásának rövidített változata, Elhangzott a Párbeszéd Házában, a „Forró Könyvek” sorozat 4. előadásaként.

Kay, John. Oldalazás- Miért indirekt módon érjük el inkább céljainkat? Budapest: hvg könyvek, 2012.


Reklámok
No comments yet

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s