Évközi 27. vasárnap B év

Mózes megengedte

Elválnak útjaik

Innét útra kelve Júdea határába ment, a Jordán túlsó partjára. Ott ismét tömeg vette körül, ő pedig szokása szerint tanította őket. A farizeusok is odamentek és megkérdezték: „El szabad a férjnek bocsátania a feleségét?” Próbára akarták ugyanis tenni. De ő kérdéssel válaszolt: „Mit parancsolt nektek Mózes?” „Mózes megengedte, hogy válólevelet írva elküldjük az asszonyt” – felelték. Jézus folytatta: „Szívetek keménysége miatt írta ezt a parancsot. De Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét.” Otthon tanítványai ismét efelől kérdezgették. Ezt válaszolta: „Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör.”Mk 10, 2-12

 

„Mózes megengedte”– válaszolták a zsidók Jézusnak. Érdekes párbeszéd ez, két kultúra, két eltérő gondolkodásmód konfliktusa. Jézus ugyanis az kérdezte tőlük – jó jezsuita módra kérdésre kérdéssel válaszolva – „Mit parancsolt nektek Mózes?” Az emberek válasza kissé furcsa, mert Mózes korántsem volt olyan „liberális”, mint amilyennek a válasz igyekszik őt bemutatni. Így Mózes megengedte a két feleséget (M. Törv 21, 15), és még arról is határozott, hogy mi történik, ha az „egyiket szereti, a másikat nem”: az elsőszülött joga független az apa épp időszerű vonzalmától: „nem teheti meg szeretett asszonya fiát elsőszülöttnek”(M .Törv 21, 16). Ha sorra vesszük a próféta a házasságra vonatkozó parancsait, akkor inkább a nők védelme a szembeszökő – persze a kor gondolkodásának megfelelően.

Még a hadifogoly nőket is védte, és a rabtartót arra kötelezte, hogy szabadon kell engednie, „ha már nem tetszik neked”. Nem adhatta el, nem is hasznosíthatta, ha egyszer magáévá tette (M Törv. 21, 14). Az élelmes válaszoló szabályok tömkelegéből választotta ki az egyetlent, mely arra jogosította, hogy válólevelet adjon kezébe, és elbocsássa házából. Nos, ez a szabály megint csak az asszony védelmét szolgálta, mert egy minden jel szerint meglévő szokás – és nem parancs – esetére azt szabályozta, hogy az imígy elbocsátott asszonyt nem vehette vissza házába, ha az megözvegyült, vagy netán új férje is elbocsájtotta volna, mert, „ez utálat tárgya volna az Úr, a te Istened szemében” (M. Törv. 24, 4). Bűn! Az is figyelemre méltó, hogy feltételes módon szól a szent szerző: „Tegyük fel, hogy valaki feleséget vesz, együtt hál vele, de aztán nem talál tetszésre nála az asszony, mert valami taszítót fedez föl rajta”. (M. Törv 24, 1). A fogalmazás megerősíti, hogy nem a válást támogatja, hanem a próbaházasságot, ahogy manapság neveznék, ítéli el.

Jézus nem is hajlandó a kazuisztika fondorlatos szabályai szerint, a mai ügyvédek és az egykori rabbik módjára kibúvókat szentesíteni, hanem az alapokhoz nyúl vissza: Isten eredeti tervéhez. Ott pedig a hűség a parancs, és a kapocs életre szól, mint ahogy Isten sem ideiglenes, hanem örök szövetséget kötött az emberrel. (2012. október 7.)

Kiss Ulrich SJ