Skip to content

Az album (1) … az első évek

2013/11/27

Ülök a villamoson. Nézelődöm. Az emberek elkapják a tekintetüket. Szemérmesek. Igaz zavartalanul mobiloznak, megosztva legintimebb gondolataikat a körülöttük ülőkkel, állókkal, de a tekintetemet nem állják. Van, aki megpróbál olvasni. Van, aki kibámul az ablakon. Van, aki MP3-on zenét hallgat. Van, aki a retiküljében matat. Tartósan.

Aztán eszembe jut a gondolat, ami félelmetes dimenziót ad ennek a banális, mindennapi utazásnak. Arra gondolok, hogy 100 év múlva egyikük sem él. Sem én, se ők. S talán villamos se lesz. 68 évesen nem illetlen erre gondolni. De azért félelmetes végignézni a halálra jelölteken! Arra kényszerítem hát magamat, hogy elképzelem ugyanazokat mint kisgyermek. Hát nem aranyosak? Hogy lehet az, hogy mindnyájan egykor szeretetre méltó és szeretett gyerekek voltunk, és a velünk utazók ránk mosolyogtak, meg mamánkra. És mindenki kedves volt. És a mamák nagy jövőt álmodtak nekünk. Itt kezdeném hét, szokványosan, hogy megszülettem, és örültek nekem. Végiglapozzuk albumomat, és időutazást teszünk. Ez a történet nem rólam szól, hanem az album ürügyén arról, hogy vagyunk, leszünk, talán voltunk is, és néha az útkereszteződésen tétovázva, rossz irányt vettünk. Ha volt valóban alternatíva. No, ezekről az alternatívákról is szó lesz.

Első albumomat karácsonyra kaptam. Piros műbőrkötése volt, aranyozott virágmintával. Az albumot Mutti állította össze. Az ő ízlése a képek válogatása, ő a szerkesztő. Ő határozza meg így hat évtized távlatából gondolataim menetét.

Az első oldal

Az első oldal

Ez a nyitó oldal. Egy kép hiányzik. Ki és mikor vette ki az albumból? Milyen céllal? Hány információ veszik így el életünkből? Persze, ha nem lennének fényképészek, nem sok maradna gyerekkorunkból! Hány emlék, melyet féltve őrzünk, valójában egy fénykép visszhangja?

A hiányzó kép mellett első képem látható. Fényképeztek, tehát vagyok… A képen azt teszem, amit csecsemők idejük meghatározott hányadában szoktak. Sírok. Ez a kommunikáció második foka. Az első a mosoly. Az újszülött még nem lát, de a mama mosolyát már viszonozza. Ezt olvastam valahol. Egy pszichológusnál, ők szoktak ilyeneket írni. Lehet persze, hogy Csányi Vilmos írta. Mutti magához szorít. Keresztanyám, Léni, meséli, hogy Muttinak földöntúli mosolya volt, amikor először meglátott minket együtt, engem a Mutti karjaiban.

Amúgy, hátha valakit érdekel, 1945. február 19-én születtem. Kinek fontos még ez a dátum? „Vitéz Horváth György hadnagy. 101/7. század. Eltűnt Esztergom légterében 1945. február 19-én.” A másik bejegyzés kicsit bővebb: „101/7 század. Horváth György hadnagy – eltűnt 1945. február 19-én Esztergom 15 km É. – 500 méteren, függőlegesen zuhanva” – olvasom az Interneten. Ha hinnék a reinkarnációban, akár azt is kutathatnám, nem vagyok-e az ő reinkarnációja. Függőleges zuhant a hadnagy. Vajon hányan haltak meg aznap? És hányan születtek? A bunkerben, ahol világra jöttem, 34 gyerekből 7 maradt életben. Miért pont én vagyok az egyik?

Miközben Japánban dúlt az Iwo Dzsima-i ütközet, mely születésnapomon vette kezdetét, Berlinben a bombázások alatt is működtek a fényképészek. Vajon ki volt-e kép szerzője? Túlélte-e a háborút? És ez a kép hogyan élte túl az ostromot? A gyerekkocsit, amiben Mutti elbeszélése szerint egy album is volt – miért pont egy album? – egy bombázás megsemmisítette, akár nagyanyám lakását.

A túlélő

A túlélő

Egy Jugendstil-váza maradt csak meg belőle, perzsaszőnyegbe csavarva. Ikervázák voltak, a párja odaveszett, mint a 26 gyerek, aki nem élte túl azokat a napokat. A vázát megörököltem, és édesanyám halála után unokatestvérem, Michael kapta meg. Porosz nagyapám s Michael volt. Visszakerült évtizedek múltával Berlinbe, miután megjárta egyebek között Budapestet, Bonnt és Münchent.

Az első kép

Az első kép

A síró csecsemő mellett egy fehér lámát láthattok. A sapkám akár egy tibeti szerzetesé is lehetne! Tipikus műtermi kép. Vajon a harcok véget értek már, amikor készült? Berlinben igen, árulja el egy Mama, mivel a babár 6-7 hónapos korukban tudnak ülni. Tehát augusztust írunk? Akkoriban Hirosimára estek már csak bombák. Azaz egy Bomba. Én ülni tanultam, a Világ pedig belépett az atomkorszakba.

A fehér láma

A fehér láma

Karácsonykor újra fényképészhez mentünk. Ott készült a 3. és a 4. kép. Mutti kalapja mintha ugyanaz lenne, mint első képemen, vagy csak akkoriban minden kalap ilyen volt… Ruhámat kézzel horgolták. Szegénység volt akkoriban. Azért ennivaló jutott elég, amint pufók arcocskám elárulja. Eltűnődöm. Mennyi mindent vállalt akkoriban egy anya! S ma, a nagy jólétben, bizonytalan jövőről beszél egyik vagy másik fiatalasszony. Milyen lenne a biztos jövő?

Mutti kedvence

Mutti kedvence

_STB1967 KUL ALB 2


A következő, ötödik kép már óvodásként mutat. Két és fél éves lehetek. Olvasok! Világéletemben nagy olvasó voltam. Alig győztem kivárni, hogy megtanuljak. Igaz, közben nyelvet kellett váltanom. A képen látható kisfiú persze csak mímeli az olvasást, de a képeket németül értelmezi. Hogy olvasson, meg kellett tanulnia magyarul. Ez azonban már az album következő oldala.

Az első könyvem

Az első könyvem

Hamarosan folytatjuk…

_STB1918 KUL ALB 2

A kalapok, a Kudamm és Papa motorja…

Reklámok
4 hozzászólás leave one →
  1. Csalótzky Annamária permalink
    2013/11/28 20:56

    Kedves Ulrich atya !

    Élvezettel olvastam soraidat és nézegettem a képeket. A legjobban a tibeti szerzetesi sapkádban tetszettél, itt még persze semleges babaarcocskát látunk, de a későbbi képeken már fellelhetőek mai vonásaid elemei.
    Ismerősek a kalapok és a ruhák. Nálunk is vannak ilyenek, csak hát neked nincsenek balettruhás képeid. Beee ! :))))

    Köszönet, hogy megosztottad velünk mindezeket és szeretettel várjuk a folytatást..

  2. Hódsági Éva permalink
    2013/11/28 22:33

    Kedves Ulrich Atya!
    No, ezért már érdemes volt megszületnem! Kedves Atya, mennyire jól esik, hogy száraz közgazdasági elemzések helyett önéletrajzi ihletésű soraidat olvashatom – és nem akármilyen stílusban! Kimondottan élvezetes és érdekes, ilyen stílusú könyveket szokott egyszuszra kiolvasni az ember. A képek csodálatosak, gyönyörű az Édesanyád és Te is nagyon édes gyerkőc voltál! Nagyon tetszik az Első kép, a Mutti kedvence, a Fehér Láma, az Első könyvem című, a horgolt ruhás nevetős, de tündéri, ahol a kövön állsz, a motoros, de lassan felsorolom az összeset.:) A nevetős képed nevető szemei ugyanúgy ma is nevetősek, életigenlőek, derűsek. A Civil Kaszinó-ban is ez tűnt fel nekem már réges-régen.
    A folytatást türelmetlenül várom, ki kellene adni könyv formában – ha regénnyé formálnád óriási lenne, Te annyi történelmi vonatkozású dolgot tudnál belevinni, ami nagyon érdekes tudna lenni! Én is írom a családregényemet, ahogy én láttam a világot, a családomat és az embereket magam körül egy alföldi kisvárosban. Legalább megmarad a gyermekeimnek, unokáimnak. Nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk és várjuk a folytatást!

  3. Pongracz Gizella permalink
    2013/11/29 10:20

    Kedves Ulrich Atya!

    Hala a Teremtonek, hogy eletben maradt!
    Minden irasa elvezetes, olvasmanyos, tanulsagos.
    A Jo Isten adjon erot, egeszseget Onnek a tovabbiakban is!
    Szeretjuk Ont!

  4. 2013/12/06 20:50


    Ime egy hálaadó énekszám-a leírtakhoz.

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s