Skip to content

Az album (4) Szemlélődő kamera (Berlin) 1950

2013/12/11

_STB1963 KUL ALB 2Az album negyedik lapján csak négy kép van. Három kettős portrén Muttival együtt vagyok, a negyediken Papával. A három kép egy este készült, az Oma Motzstrasse-i lakásában, a negyedik kép egy reggeli pillanatfelvétel. A gyerekek nem szeretik az estet, mert le kell feküdni. Ezer kis játékot kitalálnak, hogy még egy kicsit fennmaradhassanak. Hol enniük kell, hol szomjasok, majd pipilni kell, majd még meséljünk egy kicsit. Valamikor persze elalszanak, többnyire mese közben. A lefekvés előtti fél óra, amikor még nem unszolnak minket, hogy már aludni kéne, a legcsodásabb idő. Főleg az volt, réges-régen a televízió előtt időkben. Egyszerűen csak együtt vagyunk. Érdekes, de az albumban nem találok képeket az esti együttlétről, amikor az esti mesét hallgattuk a rádióban, vagy meséltek nekünk, vagy egyszerűen csak némán figyeltük az olvasókat. Körbe ültünk, és olvastunk. Sok polgári családban zenéltek is. Mi nem voltunk zenés család, azaz később iskolásként egymagamban, majd öcsémmel együtt hallgattuk a klasszikus zenét, szüleink nélkül, és akkor persze már magunk is olvastunk. Hol vannak ezek az idők?

Madonna

Madonna

Az óramutató járását követve menjünk körbe az album oldalán! A „hivatalos portré” Papa felvétele lehet. Hajamban a hajtű, amelyet mai gyerek nem tűrne meg, és szabadsága korlátozásaként elvetne. De akkoriban az óvodában és iskolában minden fiúnak és lánynak volt ilyen hajtű a hajában. A rend jele volt ez. Az ember nem kócos, főleg nem az úrigyerek. Mert öt éves koromig, Magyarországra költözésünkig, igazi polgárgyerek voltam, jobb családból. Hogy ez hátrányos lehet, az majd későbbi meglepetés lesz, Rákosi Magyarországán.

Van ebben a képben valami madonnás. Minden édesanya időnként önkénytelenül a Szűzanya óvó gesztusával öleli át gyermekét. Ez a kép valóságos ikon. Bölcsész papámnak minden kétséget kizáróan művészi hajlamai voltak, ami itt megcsillan az objektív tükrében.

Miről álmodott?

Miről álmodott?

Papa egy remek Leicával dolgozott, amelyet bátran Mutti kezébe is adhatott, aki befogta az apa és a fiú egy meghitt pillanatát. Ma a digitális pergőtűzben nem igen születnek ilyen meghitt képek. A hatalmas párna is békét sugároz, vasárnap reggelt. Itt senki sem siet! A fényképész szemlélődik, a kamera rajzol. De szemlélődik, álmodozik, révedezik Papa is. Miről álmodik?

Szemtől szembe

Szemtől szembe

A békét sugározza a két lámpás kép is. Idill. A jobb felsőn anyámmal egymás szemébe nézünk, a jobb alsón Mutti az újságot lapozza, csak én nézek kissé dacosan a kamerába. Mi nem tetszett? Mennyi érzelem éltet minket, s mind egyszer feledésbe merül! Csak az objektív örökíti meg a múló pillanatot, mintegy megvalósítva Rómeó óhaját, hogy bárcsak ne múlna el soha ez a pillanat… Persze, elmúlik!

Lámpaernyő alatt

Lámpaernyő alatt

A két felvételt talán csak pillanatok választották el egymástól! Mégis a feltárulkozó érzelmek mennyire különböznek. Milyen távokat képes befutni lelkünk másodpercek tört része alatt! S ha nem lenne a leselkedő kamera, amely behatol legbelsőnkbe, bár látszólag csak a felszínt térképezi fel, ezek a elorzott helyzetjelentések híján az utazás lelkünkben meg sem történhetne.

A sötét háttér, az esti félhomály mindezt kísértetiesen megvilágítja. Ha száz égő égne, mint manapság, pocsékoló világunkban, mindebből semmi sem bontakozna ki, nem lépne ki a fényre. Lehet, hogy a cserépkályha ki lenne világítva, mint a nagyvárosok kirakata, épp a kivilágítás ítélné érdektelenségre,. míg képünkön a félhomályban felsejlő kovácsoltvas ajtaja egymagában képes felidézni emlékét. 

kachelofen02A cserépkályha! Egyike a kevés tárgyaknak, amelyekre a berlini otthonunkból fénykép nélkül is emlékezem! Az igazság az, hogy csak két dologra emlékezem: a duruzsoló kályhára és a gongra, mely mellett függött az ebédlő falán, és melyet Oma megkongatott, amikor ebédre hívott minket. Volt ebben valami szertartásos, mintha gróféknál a kastélyban étkeznénk. Talán ebben felsejlett az Oma nagybirtokos származása, mert szerelemből rangon alul házasodott, egy vámossal, Melerski Opával. Az ő kedvéért költözött Mazuriából, ahol valaki volt, Berlinbe, ahol senki sem lett. Ő azonban még a háború kezdet e előtt elhunyt. Bajtársai tüntetőleg dísztemetést rendeztek neki. A tüntetésre az adott okot, hogy Opa a Zentrumspartei-ben, a katolikus pártban, volt aktív. Ezt a pártot azonban a nácik még 1933-ban betiltották. Opára, Michael Melerskire, a berlini lakásban nem sok emlékeztetett. Nem annyira azért, mert 1950-ben, amikor a fenti képek készültek már másfél évtizede halott volt, hanem azért mert a nagyszülők békebeli lakása porrá égett a háború utolsó napjaiban. Később tudtam meg, hogy nagyapám az első világháború legelején kapta meg a vaskeresztet, amikor azt még nem osztogatták bőkezűen, mint a háború végén. S ami számomra sokkal jelentősebb: a jezsuitákhoz járt lelkigyakorlatokra. Ki tudja, nem-e az ő imái rakták le későbbi hivatásom alapjait?

A gongról nem találtam képet sem az albumban, sem a turkálóban, ahol anyám még vagy kétszáz további képet őrzött, a cserépkályha pedig a sötétben pang. Az interneten kerestem azonban egy.egy képet, mely eléggé hasonlít arra, ami megmaradt emlékemben.

Ennek a cserépkályhának, akárcsak a berlininek, van egy kis bemélyedése, amelyet egy rácsos ajtó választ el a külvilágtól. Mögötte tartotta Oma a teáskannát, Így a tea mindig meleg maradt, nem kellett hozzá mikrohullámú sütő. Eleink ugyancsak gyakorlatiasak voltak.  És takarékosak.

Tibeti?

Tibeti?

A gong nálunk is a falon függött, és az ütője szarvasbőrrel volt bevonva. Nagy kegy volt, ha én kongathattam meg. Mint a tibeti lámák, szertartásos ünnepélyességgel tettem. Lehet, egyébként, hogy a gong is tibeti volt. A lakás korábbi bérlői, Twerdyék, rangos nácik voltak, akik a háború végén elmenekültek, ki tudja hova, de talán mégse Tibetbe. Könyvtárukban számos könyvet találtam Tibetről, mivel a nácik körében a tibeti miszticizmusnak nagy keletje volt. Hans Twerdy lakását a városháza, Schöneberg önkormányzata, utalta ki a Melerski Omának, miután, mint említettem, az ő házukat egy bomba pusztította el. A lakással együtt az egész berendezést megörököltük, így máig nem tudom, mi volt Oma lakásában az ő ízlése, s mi az előző lakóké. Akárhogy is legyen, a gongtól és a cserépkályhától eltekintve nem maradtak emlékeim a lakásról, mely otthonom volt az első öt évemben, hanem később eredetűek. 1956-ból származnak, amikor újra meglátogathattuk nagyanyámat és nagybátyámat Nyugat-Berlinben. S e két tárgyra is azért emlékezem, mert az egyikhez a kellemes meleg illata, a másikhoz annak tompa hangja kötődik. Emlékezetünk jobban működik, ha egyszerre több érzékszervet hívhat fel tanúnak. Ezt már Proust is megírta, de a Motzstrasse a kályha által kiszárított almahéj és a tea illatával kényeztetett és maradt emlékezetes.

Következő számunkban (05) Kornéllal a Margit szigeten.

Reklámok
4 hozzászólás leave one →
  1. Hódsági Éva permalink
    2013/12/11 08:56

    Igen, a gyerekek nem szeretnek aludni térni, a végtelenségig húznák az időt – még egy mese, és még egy, és még egy utolsó…Milyen meghitt, szívmelengető esti órák egyszerűen együtt lenni a családnak. A bájos Madonna képen a csat is jól áll a hajadban, valóban a rendezettség jelképe. Édesanyád gyengédsége, fej és kéztartása az “Örök Anya” mozdulatai. Ikon. Édesapád is igen csinos és kedves embernek tűnik, így álmodozóan
    különösen. Óvó keze alatt édes lehetett a Te álmod is. A képek, így fekete-fehéren a legszebbek és a lámpafénynél az est hangulata jól érvényesül. No és a cserépkályha!
    Minden rendes polgári lakásban fellelhető volt. Nálunk Szarvason is volt,csak ott magasabb, szürkésfehér színű, lejjebb volt az ajtaja és az oldalsó középső résznél volt a bemélyedése(ajtóval), ahol melegíteni, szárítani lehetett dolgokat. Milyen jó is volt az oldalánál melegedni hidegből betérve, hógolyózások után…
    A gong. Hangulata van. A mi nagy házunkban csengő volt, vagy csak Anyám kiabált fel a szobákba – terítve! Cserépkályhában szárított almahéj, narancshéj, teaillat – a múlt illatai itt e lakótelepi lakásom falai közt…

  2. Szügyi Andrásné permalink
    2013/12/11 11:46

    +! Visszahozta a gyerekkorom hangulatát az írás. Köszönöm.

  3. Csalótzky Annamária permalink
    2013/12/11 21:44

    Kedves Ulrich Atya !

    Elvarázsoló ahogyan idézgeted emlékeidet.Tényleg ki kellene adni. Most látom nem is ismertelek jobban eddig, azazhogy szarkasztikus megjegyzéseid és éleseszű józan elemzéseid , derűd mellé nem gondoltam, hogy ilyen lirai vénával is rendelkezel. Izgalmas is ahogy felvázolod ezt a sajnos letünt szép, emberi polgári világot.
    Párhuzamok: Nálunk bidermeyer zenéló óra “zajongott”, sárga cserépkályha, ahol apám megmelegítette a paplant és amúgy melegen dobta rám az ágyamba. A zenélésben eltérés, mert nálunk a Supraphon lemezjátszó éjjel nappal játszotta a klasszikus zenét és a barátok időnként nálunk hallgattak koncertfelvételeket, a nyugatról barátok által küldött komplett Ringet. Én meg néha kisgyrmekként énekelgettem, hogy “Mild und leise wie er laechelt” – a Tristan és Izoldából, hiszen egy gyereknek mindegy mit énekel. Dallam-dallam. :))

    (Tévedés: A hajtű az egy vékony drótdarab széttartó ágacskákkal. A hajcsat szűk és összetartó. Az fogja meg a lógni vágyó tincseket. Neked “csat” volt a hajadban. Hihi)

    Várom a folytatást ! Köszönöm !

  4. 2013/12/12 00:34

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s