Skip to content

Az album (5) Országváltás 1950-1954

2013/12/15

A Budapest-Berlin tengely

Az 5. oldal - Berlintől a Margit-szigetig

Az 5. oldal – Berlintől a Margit-szigetig

Az 5. oldal nyolc képet tartalmaz. Az első kettő, az 1. és 2. számú – a jobb eligazodás kedvéért mostantól megszámozom a képeket – azonos, kötött fehér ruhában mutat, még Berlinben, amit a bal felső sarokban az 1. számú kép tesz egyértelművé, hisz itt újra megjelenik Nyugat-Berlin egykori jelképe a Vilmos császár emléktemplom, míg a jobb felső sarokban Ománál, a Motz strasse-ban pózolok, ferdén, mint a pisai torony. Igaz, én jobbra dőlök, nem balra, mint az olasz emlékmű. Az egészen vájt fülűek ezt minden bizonnyal politikailag értelmezik, bár egy ötéves fiúnak aligha voltak politikai nézetei. Vagy mégis?

2.5.2 Vasárnap (még Berlinben?)

2.5.2 Az utolsó berlini vasárnap

Első „politikai” vitám a prágai nagykövetségen folyt le egy túlbuzgó káderrel. Úton hazafelé Magyarországra, ugyanis megálltunk Prágába. 1950-et írunk. A követség falán ott díszelgett Klement Gottwald (1896-1953) csehszlovák elnök portréja. Az államfő képe egy követségen nem okoz meglepetést, de persze az ún. személyi kultusz korszakában élünk, és így a „diplomata” nem éppen diplomatikus kérdése kollégája ötéves fiacskájához, hogy ki ez a bácsi? – elég veszélyes volt. A válaszom még inkább az: németül – hisz magyarul még egy szót se tudtam – válaszoltam, a világ legtermészetesebb hangján: Der Onkel von RIAS! Mondhattam volna Radio Free Europe-t is, de azt akkor még nem ismertem.

Onkel Tobias vom RIAS

Onkel Tobias vom RIAS

A prágai tisztviselő szerencsére nem tudta, hogy a RIAS valójában a nyugat-berlini propagandaadó, amit az amerikai megszállók működtettek (Radio im Amerikanischen Sektor). Onkel Tobias a híres gyermekműsor sztárja volt, polgári nevén Fritz Genschow, aki évekig a berlini gyerekek mesemondójaként bűvölte el a kicsiket. Az adó pedig úgy jelentkezett be, mint a szabad világ egy szabad hangja… Honnan tudtam volna, hogy épp úton vagyok a nem-szabadság felé? Szerencsére a külügyes meg nem ismerte az adót. Szüleim viszont sejteni kezdték, hogy lesznek itt még problémák az én inkulturációmmal. És csakugyan, az első tömegfelvonuláson, melyet Pesten végignézhettem, és amelyet karneválnak gondoltam,  – mivel Berlinben csak karneválkor vonultak fel tömegesen az emberek,- így lelkesen csatakoztam a skandáló tömeghez:  Sztálin a béke! Igaz, ez nálam úgy hangzott, hogy Sztálin a béka! Sürgősen levittek hát Szolnokra, a nagyszülőkhöz, hogy megtanuljak magyarul. Amire egy egyosztályos tanyasi iskolában került sor, Szolnok Alcsiban.

2.5.1 Az utolsó berlini vasárnap

2.5.1 Az utolsó berlini vasárnap

Itt azonban még olyan érintetlen, patyolatfehér a lelkem, mint a zoknim a képen. És vigyázzban állok, ahogy egy engedelmes kisfiúhoz illik.

_STB1989 KUL ALB 2

1951 nyarán (Margit-sziget)

A szép ruhácskát az első pesti vasárnapon is rám adták, de lám, itt a zoknim lecsúszik: gyorsan beilleszkedtem! És a kopár Berlin után a Margit-sziget egy paradicsom volt. Az is derűre hangolt, hogy Berlint télben hagytuk el, Pestet viszont a szolnoki rövid átmenet, az alföldi tél után már tavaszi pompájában ismerhettem meg.

2.5.5 Az aranyhalakat nézzük (Margit-sziget)

2.5.5 Az aranyhalakat nézzük (Margit-sziget)

A Margit-sziget a következő években családunk kiemelt kiránduló helye lett, egy kissé a vasárnap szinonimája. Nyáron – de erről nincs képem –a Palatinus strand volt a cél, tavasszal a rózsakert a víztorony szomszédságában, ahol különösen lenyűgöztek az aranyhalak.

Séta közben persze egyetlen fotóhelyzetet sem hagyhattunk ki, hazamenet mg megörökítettek a Duna-parton is. 1951-1952 lehetett, amikor ez a kép készült. Ez a micisapka, a proletáröntudat korszaka volt, amint a kisfiún is láthattuk. Hogy a gyerek édesapja kalapot hord, azt akkoriban kispolgári csökevénynek tekintették, de talán édesapám egy külügyes kollégája volt: ott még adtak az ilyesmire. Anyám kalapja és nerc galléra azonban feltűnést keltett.

Ehhez fűződik egy anekdota, amely a családi legendárium szerve rész lett. Történt, hogy Muttinak be kellett mennie a Bem rakparti Külügyminisztériumba, valamilyen sürgős ügyben. Mutti perzsabundában és kalapban jelent meg a portánál, és úgy mutatkozott be, mint Kissné. A tisztviselők majdnem hanyatt vágták magukat,és sűrű hajbókolás közepette kísérték el édesanyámat egy hatalmas impozáns  irodába, ahol Kiss Károly külügyminiszter fogadta. A névrokon jót mulatott a félreértésen, és elbeszélgetett édesanyámmal, mielőtt levezettette volna a földszintre, ahol a gazdasági osztály irodái voltak megtalálhatók. A portás el se tudta képzelni, hogy egy ilyen elegáns dáma más legyen, mint a miniszter felesége. Arra már nem emlékezem, hogy az egykori cipészből lett legfelsőbb magyar diplomata maga oktatta-e ki Muttit, hogy a kalap, meg a bunda burzsoá viselet, vagy Papa valamelyik jóindulatú főnöke, de anyám akkoriban még tanulgatta a proletárdiktatúra etikettjét. Mivel az illegalitás éveiben a kommunista miniszter Bécsben tevékenykedett, németül beszélgethettek. Rákosi kormányában több miniszter és egyéb funkcionárius jól tudott németül, mivel a Tanácsköztársaság után Bécsbe, majd Berlinbe menekültek, ahol gyakran német asszonyt vettek el feleségül. Szüleim gyakran emlegették Farkas Mihály, a honvédelmi miniszter, berlini feleségét, Käthe Rüdiger-t, aki állítólag meggyőzte férjét, hogy engedélyezzék a „nyugat-berlini asszony” – ti. Mutti Magyarországra telepedését, amely a „fokozott nemzetközi helyzetben” nem is volt olyan magától értetődő: engedély kellett hozzá. De német felesége volt későbbi szomszédunknak az Eszter utcában, Horváth Mártonnak, a Szabad Nép „felelős” szerkesztőjének is, akivel Mutti a kerítésen át néha elbeszélgetett. ’56-ban nagy sebtében elmenekültek a Szovjetunióba. Persze nem csak édesanyámnak esett jól,,ha anyanyelvén beszélgethetett, hanem első pesti9 éveimben boldog-boldogtalant megszólítottam, Sprechen Sie deutsch?” Akkoriban még sokan tudtak németül, így szinte minden németül tudóval megismerkedtem, akik persze többnyire idősebb embere voltak. Így ismertem meg Ziegler nénit is, aki a szomszéd házban, a Csaba utca 7 b-ben lakott, és sok német nyelvű könyve volt, Kedvencem a képes album volt a lovakról. „Viele, viele Pferdchen” – sok-sok lovacska, szállóigévé vált otthon, olyan lelkesen beszéltem az özvegyasszony könyvéről. Ő 30 év alatt se tanult meg magyarul, így aztán még nálamnál is jobban örült egy német beszélgetőpartnernek!

2.5.6 Tiroli jelmez - home made

2.5.6 Tiroli jelmez – home made

Az iskola kezdetével azonban már nem voltam ráutalva a környékbeli nénikre és bácsika egy kis kommunikációért. Az egyke magánya, melynek utolsó dokumentuma a 6. számú kép a kis tiroli nadrág utánzatban, hamarosan megszűnt, mivel 1951. november 18-án megszületett öcsém, Kornél Mihály.

És végre, kettesben!

2.5.7 Kornéllal az Állatkertben

2.5.7 Kornéllal az Állatkertben

Íme, mi ketten a korabeli gyerekegyenruhában, a „matrózruhában”. Az azonos öltözék mind a polgári létnek és persze fegyelemnek, mind a közösségnek jelképe. Ha nem csalódom, ez a kép első áldozásom alkalmából készült, amikor jutalmul elvittek minket az Állatkertbe. Lehet persze, hogy emlékezetemben az elsőáldozás és a matrózöltözet összefonódtak egyszer s mindenkorra, mivel a nevezetes napon készült „hivatalos” kép ebben a mezben, 1962-es disszidálásunkig  szüleim hálószobájának falán díszelgett. majd később unokatestvéremtől, akik megőrizték nekünk, került újra Muttihoz, Münchenbe. Onnan örököltem meg Mutti halálakor, és most az én Sodrás utcai szobám falán dokumentálja családunk hányatott történetét és összetartását. Ezt az elsőáldozási kettős portrét tehát le kell vennem a falról,és reprodukálnom, és majd egy „pótalbumban” mutatom be.

2.5.8 Omával a Margit-szigeten (1954)

2.5.8 Omával a Margit-szigeten (1954)

A sorozatot stílszerűen egy berlini látogatót megidéző családi kép zárja le: a berlini Oma 1954-ben, a Malenkov-féle enyhülés idején, négy év kommunikációs csend után, amikor csak a karácsonyi interurbán telefon és a levelek jelentettek kapcsolatot, vízumot kapott és meglátogathatott bennünket. A Margit-szigeten, családunk törzshelyén, telepedtünk le a fűre, középen a Skindziel Oma, mellette a két unoka, jobbra én – aki felnézek Papára – és balra Kornélka, aki Muttira támaszkodik, és a kép szélén Zia Margherita Giallatini, öcsém keresztanyja, aki büszkén vallotta magát etruszknak. Ölében kislánya, Varga Margitka, aki persze még senki sem sejtette, hogy egyszer a Zazzi cukrászda híres tulajdonosa lesz!

A közelgő karácsonyra nála fedezhetjük bejgli és egyéb szükségleteinket.

Varga Margit a Zazzi mestercukrásza

Varga Margit a Zazzi mestercukrásza

Mára búcsúzóul csak annyit, hogy Margit papája, Varga József, hasonlóan szüleimhez, „idegen” feleséggel telepedett akkoriban haza a „szocialista” Magyarországra, és az ő papája az enyémnek kollégája volt, ugyanazon pénzügyi osztályon a Külügyben. Gyermekkorom réme a bevásárlás volt a két külföldi nővel, akik, ki-ki a maga anyanyelvén, szidták a rendszert, mint a bokrot, hogy „itt nem lehet semmit sem kapni” ... stb. A pestiek már akkor hiányos nyelvtudása mentett meg minket a fenyegető letartóztatástól, hisz ráadásul Margherita néni szép Olevano Romano-i, Mutti pedig hamisíthatatlan berlini akcentussal beszéltek, amit egy átlag magyar idegen nyelvtanár sem értett volna meg, hát még az utca embere. Furcsa rágondolni, de mi gyerekek akkor gondtalanul éltük a világunkat, miközben a felnőttek a Szabad Európa Rádión csüngtek: Mikor lesz ennek vége?  – kérdéssel az ajkukon. Amit jobb volt nem kimondani.

Advertisements
7 hozzászólás leave one →
  1. Hódsági Éva permalink
    2013/12/15 20:56

    Ulrich Atya kötött, fehér ruhácskában egykor Berlinben – komoly kép, “ferdén” is kedves! A szókimondás derék dolog, csak veszélyes lehetett abban az időben. Szerencsére a prágai tisztviselő nem volt túl tájékozott. Továbbhaladva a képek mentén:Onkel Tobias nagyon szimpatikus férfi, bizonyára élvezetesen mesélhetett, amint a kép hangulata is erről tanúskodik. A pesti felvonuláson jól mondtad : Sztálin, a béka! S akkor még nagyon finom voltál…
    A Margit-szigeti lecsúszott harisnyás képed eredeti, nem vált hátrányodra a “beilleszkedés”.Laza, sportos tartás! A Margit-sziget csodás volt akkor is, ma is. Nagyon szeretem! Jó helyet választottatok! Édesanyád, mint mindenhol, nagyon elegáns – nem csoda, hogy miniszterfeleségnek nézték. Írsz a lovakról szóló albumról. A lovak csodálatos állatok! Gyermekkorom óta csodálom őket, sokszor ültem Szarvason kislánykoromban csilingelő lovasszánon. Csak úgy repítettek!
    A tiroli ruhácska – bátyáméknak is volt, kivétel nélkül, mind a háromnak. Nekem tetszik. No és a matrózruhák! Szintén mindegyikünknek volt matrózruhája, annál is inkább, mert ez kötelező ünnepi viselet volt a régi iskolákban. Most nagyon tetszik, akkor kevésbé.
    Kornél öcséddel a matrózruhás kép meghatóan kedves. De a legjobban az Omamával a Margit-szigeten készült kép tetszik! Igazi családi hangulat. Milyen kedvesen, vidáman-büszkén nézel Édesapádra. Édesanyád önfeledten nevet – Ti ketten vagytok a legvidámabbak a képen, Kedves Atya, köszönöm, hogy láthatom, olvashatom az “Album”-ot! (Folytatásra várva.)

    • kissulrich permalink*
      2013/12/17 21:57

      Köszönöm, de máskor személyes kommentárt nekem küldd, mert ide csak minden olvasót érdeklő megjegyzések illenek!

  2. 2013/12/16 11:07

    Ez a film nagyon jól szemlélteti a blogban leírt időket itt Magyarországon-http://youtu.be/wo4FtHV-PiQ

  3. kissulrich permalink*
    2013/12/17 22:10

    Feleki Kamill felejthetetlen alakítást nyújt!

    • kissulrich permalink*
      2013/12/17 22:12

      Az a mondat. “Hogy ezt mg nem kérdezte tőlem senki”! akár az MbJ kurzuson is tanítható lenne.

  4. Csalótzky Annamária permalink
    2013/12/27 22:06

    Ez egyszerűen elképesztő, hogy egy magyar-német európai micsoda sorsfordulókat kellett megéljen. Érdekes ez a genetika, hogy ennyi elképesztő esemény után milyen derűs maradhat az ember. Vagy éppen ezért ? Vagy a nagyon összetartó meleg család óvó karjában egy gyermeket a gyakori helyszincsere meg sem viselhette ?
    Ezt a családtörténetet feltétlenül ki kellene adni , mert ez egy keser-édes kalandregény. Különösen az a vékonyka polgári réteg az, akinek ettől “ahá” élménye lenne, mivel némely részlet teljesen egybeesik
    az ő életük azonos eseményeivel, amit kevéssé tudnak megosztani. Vannak Pasaréten és Rómaifürdőn lakott családok, akiknek Mutti-szerű Muttijait kalaptalan ideiglenességű kendős-ballonos “jelmezben” sem fogadták el egyetlen munkahelyen sem, mert a szagáról megérezték a
    “csalást” és massziv nyelvtudásai ellenére is elkergették. Fura dolog volt akkoriban ez a jelmezes “dekkolás”. Többen gyűltek össze a Mátrában is, ahol parasztházat vettek és élvezték az ottani relativ falusi szabadságot. És ott az osztatlan falusi iskolában egy-egy gyermeket pld. egy Girószász nevű tanítóbácsi tanitott szeliden és komoran. Érdekes nem ? Ő is “jelmezben” volt vajon ?

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s