Skip to content

Világ irigyei egyesüljetek!

2015/01/05

Mária Rádió – Jegyzetek – 3,5’ röpirat az etikáról 76 (2015.01.06.) VÍZKERESZTKOR

Már gyermekkorban!

Már gyermekkorban!

A napokban Elena Pulcini az „Irigység” című esszékötetét tanulmányoztam. A könyvecske, mely a Typotex gondozásában magyarul is megjelent, a 7 főbűn című sorozat egyik kötete. E bűn kártékonyságát a vízkereszti olvasmány, Heródes története, tökéletesen illusztrálja. Nagyon mai történet ez, ha belegondolunk, hisz az irigység „par excellence” a XXI század kollektív bűne. Gazdaságunk és politikánk egyaránt ezen alapszik, miközben az irigység paradox módon egyszerre motorja a haladásnak és a visszafejlődésnek, a dekadenciának.

Pulcini az irigységet élvezet nélküli bűnnek nevezi, mondván, hogy az „a tehetetlenség fájdalmas érzésével kínozza áldozatát”. Ebből következik, hogy az irigy ember Pulcini szerint „nem csak a másik (ember), hanem maga ellen is vétkezik”.

A kései kapitalizmusban azonban a reklámipar gőzerővel igyekszik meggyőzni minket, hogy nincs szebb annál, mint hogy irigyelnek. Miért is irigyelnek? Kit az autójáért, kit selymesen lobogó hajáért, kit karcsú alakjáért, kit azért, hogy az óceán partján tölti téli szabadságát, megint másokat csak azért, mert mosóporuk fehérnél fehérebbre fehéríti minden fehérneműjét. Ami valljuk be, elég fura ok a sárga irigységre. A nagy ravaszság a posztmodern irigységre, hogy irigységünk tárgya megvehető és eladó. Elég lenne megvenni, és elvileg nem sok okunk maradna az irigységre. Vagy mégis? A trükk ugyanis az, hogy egyetlen mesetermék sem váltja be maradéktalanul az ígéreteit, azaz minden „kielégülés” ideiglenes, hisz új sóvárgást szül: még többre, még jobbra, még nagyobbra vágyunk. Mert megérdemlem.

Gyilkos féltékenység

Gyilkos féltékenység

Ez a fajta permanens irigység a posztmodern lét alapérzése, és legalább olyan gyilkos, mint a klasszikus féltékenység. Otelló még tudni vélte, miért öli meg Desdemonát, és a tragédia abban állt, hogy oktalanul volt féltékeny. Heródes is kész volt minden álnokságra, a tömeggyilkosságra is, hogy félreállítsa feltételezett riválisát, de ezt ő abban a tudatban tette, hogy hatalmát konkrétan fenyegetik. S itt teszem fel a kérdést: mi lett volna, ha Heródes ármánykodás helyett elmegy és leborul a kisded előtt? Lehet, hogy dinasztiája még ma is uralkodna? Elvégre némely királyi család is századok óta háborítatlan birtokosa trónjának.

A mai kollektív irigység, ahol mindenki irigyel mindenkit szinte semmiért, képzelt előnyökért, loholva a megváltó státuszszimbólumok után, társadalomromboló. Pulcini rámutat, hogy a kapitalista rendszer hőskorában a vágy, hogy utolérjék az akkori elitet, még nemes versenyre serkentette az ambiciózusokat.  A versengés időközben elmaradt. Most már csak arra törekszünk, ne legyen másnak jobb, mint nekem.

Mire féltékeny?

Mire féltékeny?

Pulcini különös orvosságot javall e kollektív szenvedély ellen: az eredetiséget. Merjünk önmagunk lenni! – ajánlja. Ne akarjunk márkás cuccokkal „valakit” faragni magunkból, hanem fogadjuk el, hogy eleve valakik vagyunk. S mi keresztények hozzátehetjük: mert Isten képmásai vagyunk. És nincs két egyforma képmás, miközben mind-mind Isten képmásai vagyunk. Így új értelmet nyer, hogy „merj magad lenni”…

Mária Rádió, 2015. január 08. Jegyzetek 57

Reklámok
3 hozzászólás leave one →
  1. 2015/01/05 17:35

    Ideillőnek érzem az alábbi gondolatokat:

    “Korunk paradoxona, hogy bár minden eddiginél könnyebb a ranglétrán feljebb jutni és jó életszínvonalat elérni, mégis sokkal többen szoronganak a karrierjük miatt, mint eddig bármikor. Az egyenlőtlenségek ugyanis máris kiderülnek, amikor elhangzik a 21. század nagy kérdése: „És te mivel foglalkozol?” A beszélgetőpartner a választól függően a megelégedés és az érdeklődés jelét fogja mutatni, vagy máris elkezdi az óráját nézegetni és a kijáratot keresni. Legtöbben ugyanis az adott személy társadalmi hierarchiában betöltött szerepe alapján ítélik meg, hogy mennyi időt, figyelmet, szeretetet vagy tiszteletet érdemel tőlük. [Alain de] Botton {brit filozófus] szerint ezért is foglalkoznak sokan annyit a karrier kérdésével, illetve ebből következően az anyagi javakkal. A filozófus úgy véli, nem is annyira az anyagi javakra, hanem az azokkal kivívott elismerésre vágyunk.

    Botton szerint a szorongásnak más oka is van: a nyugati társadalmak olyan rendszerben élnek, ahol bárki elkezdhet felemelkedni, nincsenek kasztok, és az egészet belengi egyfajta „egyenlőség” szelleme. Ez pedig kiváló táptalaja az irigységnek. Legtöbben nem irigykedünk az angol királynőre, hiszen nem viszonyíthatjuk hozzá magunkat. A modern társadalomnak azonban éppen ez a problémája: mindenki egyforma lehet – és mégsem az. Tehát az egyenlőség szelleme mélyen húzódó egyenlőtlenséggel párosul, ami viszont feszültséget okoz.
    Botton szerint ma éppoly valószínűtlen, hogy valaki olyan híres és gazdag lesz, mint Bill Gates, mint amilyen valószínűtlen a 18. században volt, hogy valaki a társadalom alsóbb rétegeiből feltörjön az arisztokráciába. A különbség csupán annyi, hogy most legalább megvan az az érzet, hogy mindez lehetséges: az árad a médiából, a magazinokból, az önsegítő (self-help) irodalomból, hogy „képes vagy rá”. („Ha van egy garázsod, abból már nagy dolgot csinálhatsz.”) Mégis, mindezzel együtt még soha nem volt ennyi könyv és tanfolyam az alacsony önértékelés kezelésére. Tehát erős összefüggés van ennek kialakulása és az olyan társadalmak között, amelyek azt hirdetik, hogy bármit el tudsz érni.

    A státuszunkkal kapcsolatos aggodalmak gyökere a meritokratikus gondolkodásmód, ami önmagában persze pozitív dolog, hiszen abból indul ki, hogy ha valaki tehetséges, rendelkezik jó készségekkel és energiával, fel tud jutni a csúcsra – és ezt meg is érdemli. A hátulütője ennek a gondolatmenetnek viszont az, hogy ha valaki a hierarchia legalján köt ki, arról is úgy gondolkodunk, hogy megérdemelte. Míg régen ezekre az emberekre használták a „szerencsétlen sorsú” kifejezést, amiben benne volt az a jelentéstartalom, hogy a jósors elkerülte, ma már egyszerűen „lúzereknek” nevezzük őket, ami azt sugallja, hogy saját maguk felelősek a helyzetükért. Nem véletlen, hogy a fejlett országokban a legmagasabb az öngyilkosságok aránya: az emberek nemcsak a sikerüket érzik sajátjuknak, hanem a bukásukat is. „Amikor a bukástól félünk, nemcsak a jövedelmünk, hanem a státuszunk elvesztésétől is félünk. Attól, hogy mások majd elítélnek és kinevetnek emiatt” – érvel Botton.

    A magát inkább ateistának valló filozófus ugyanakkor furcsamód azzal érvel, hogy korunk egyik betegsége, hogy önmagunkat helyeztük a világ középpontjába. Míg korábban minden társadalom valami transzcendenst tett imádata tárgyává, ma az ember a legnagyobb hős.

    Forrás: http://www.hetek.hu/fokusz/201404/a_kapitalizmus_alkonya

    • kissulrich permalink*
      2015/01/06 11:20

      Kedves Gergely,

      Nem tudom, ki koppintod le kit, de Alain de Botton – akinek könyveit a Forró Könyvek sorozatban alkalomadtán már ismertettem – szinte szóról szóra azt mondja, amit Elena Pulcini, és előttük Rousseau stb. Bizony a demokrácia. az egyenlősdi, ára az irigység, a kettő tejtestvér Ez a probléma. Már Churchil is azt mondta: A szocializmus irigység. Mint kiderül, a kési kapitalizmus is az. Keresgélhetjük a különbséget…

  2. 2015/01/06 14:22

    Lényeg,…a probléma felismerése , ,….érthető közzététele.( tyúk,- vagy—tojás esete. )

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s