Skip to content

Nyomasztó régi-új világ (Töprengések a Melankóliáról)

2015/05/22

JÓRA VALÓ RESTSÉG

E0702 HODLER 9446

Ferdinand Hodler – Die Lebensmüden

Az eredeti előadás elhangzott szerdán, 2015. május 21-én, a Keresztelő Szt. János Főplébánián (Marosvásárhely)

lehet

Lehet eggyel több?

Bevezető kérdés: Hatékony antidepresszáns-e az ima?

Jóra rest, tehát beteg?

Íme, egy fiktív gyászjelentés: „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy hosszú, fájdalmas cenzúra után a Független Magyra Tudomány meghalt. Gyászolják őt a hozzátartozók és mindazok, akik érte dolgoztak, hittek benne, akik fejlődést, haladást, gyógyulást reméltek tőle. Drága emléke szívünkben örökké él! Temetéséről a Depresszióipar gondoskodott.[1]

Szendi Gábor

Szendi Gábor

Szendi Gábor programozó matematikus, forgatókönyvíró, dramaturg, pszichológus, a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének volt tudományos munkatársa, klinikus, a paleolit táplálkozás szakértője. Szabadúszó pszichiáter a bizarr „gyászjelentés” szerzője. Tőle származik a következő idézet is:

 „Lerágott csontnak tűnik az antidepresszánsok és az öngyilkosság kérdésének feszegetése, ám amíg antidepresszánsok hatására minden évben sok ember hal meg, a kérdést nem lehet “túltárgyaltnak” tekinteni. Ez olyasmi lenne, mint a kardiovaszkuláris vagy a daganatos halálozásra legyintenénk, hogy “túl van tárgyalva”. Aki unja a témát, az pontosan annak a gyógyszeripari propagandának dőlt be, amely fásulttá szeretné tenni e kérdésben az embereket[2]

Mi is a depresszió, ez a divatos népbetegség? Mitől lett mega-üzlet? Mi köze a melankóliához és a jóra való restséghez?

WIKIPÉDIAA Wikipédia szerint a depresszió:

depresszió pszichiátriai megbetegedés. A klinikai pszichiátria megkülönbözteti a depresszió különböző fajtáit:

  • a súlyos depresszív zavar (Major depressive disorder) más néven klinikai depressziót,
  • az unipoláris depressziót
  • valamint az unipoláris zavart is.

A depresszió megnevezést a köznyelvben gyakran használják többféle (külső szemlélő számára szembetűnően lehangoltsággal járó) pszichiátriai megbetegedés megnevezésére. Így: Mint neurózis, A reaktív depresszió az a depresszív állapot, amit valami lelki megrázkódtatás (katasztrófa átélése, egy közeli rokon halála, stb.) okozott.

Mint pszichózis (elmezavar) esetén megjelenő unipoláris zavar néven ismert olyan hosszan tartó elmeállapot, más klinikai néven melankólia (búskomorság), aminek jellemző tünetei: lehangoltság, szomorúság, veszteségérzet, elesettség, apátia vagyis érzelem hiánya. A katatónia vagyis teljesen inaktív állapot hasonló a depresszióhoz, de valójában súlyos pszichózis (elmezavar)hoz társul. A pszichotikus depressziót gyakran kíséri halálvágy, öngyilkossági késztetések és jellemzője, hogy a beteg teljesen elveszti a kapcsolatot a valósággal, makacsul ragaszkodik az érzelmeihez és nem látja be, hogy beteg. A pszichotikus depresszió egyik formájában egy homlok egyenesen ellenkező hangulati állapottal párosul, és azzal periódusosan váltakozik. Ennek a csapongó hangulattal jellemzett betegállapotnak a neve bipoláris zavar (angolul bipolar disorder) vagy mániás depresszív állapot (manic depressive disorder).[3]

MÉLY FÁJDALOMMAL

MÉLY FÁJDALOMMAL

A gyász, a szomorúság betegség lenne? Már korábban jeleztem, hogy középkori bűneink az elmúlt századokban betegségekké alakultak át, legalábbis megítélésük, és kezelésük.  A „közönyösség szenvedélyére”, ahogy Sergio Benvenuto nevezi a Jóra való restséget, ez hatványozottan igaz.

A Biblia mit mond minderről? 1 Sámuel 18 tanúsága szerint Dávid a király depressziója ellen a hárfa zenéjével lépett fel (1 Sám 18, 10), de Saul lándzsával támadt rá. A Biblia tanúsága szerint Saul „betegségének” gyökere a féltékenység volt. Saul félt Dávidtól, „mert vele volt az Úr, Saultól azonban elfordult”. Hogy megnyerje alattvalója kegyét, még lányát is hozzáadta.

Amúgy az első depressziós, úgy tűnik Káin volt. Lám, az ő szomorúsága haraggal vegyült. Az Úr ezt jól látta, és ezért megkérdezte tőle: „Miért vagy haragos, és miért horgasztod le fejed? Ha helyesen teszel, miért nem emeled fel a fejed?” (Ter 4, 6). Az Úr a bűnt mit leselkedő állatot írja le, „mely hatalmába akar keríteni és amelyen uralkodnod kell.” (7. vers).

féltékeny, szomorú majd gyilkos...

féltékeny, szomorú majd gyilkos…

Mint tudjuk, Káin bűnös lelkiállapota, melynek igazi végső okát nem tudjuk, testvérgyilkosságra vezetett. Káin hontalan bujdosó lett. A depressziós, a szomorú, a rest ma tablettákat szed. Ha értelmiségi, akkor ír, mint Goncsarov, Csehov, Samuel Beckett, Baudelaire, Camus, vagy Heidegger.

Amúgy a letört hangulatok, a melankólia diagnózisa már a régieknél is orvosi nyelvezetet használt. A melankolé a fekete epe túltengésének következménye, tanították.

Helyezzük el az ókor lelki térképén a bánatot, a restég ikertestvérét!

Íme, a négy vérmérséklet: négy személyiség-alkat, sajátos viselkedési jellemzőkkel.  Az ókori fölfogás szerint a négy testnedv (vér, sárga és fekete epe, nyál) egyensúlya biztosítja a kiegyensúlyozott, harmonikus személyiséget. Ha ez az egyensúly megbomlik, sajátos vonások tűnnek föl és torzítják el a magatartást. Hippokratésztől maradt ránk a négy vérmérséklet leírása.

Látszólag tudományos

Látszólag tudományos

A heves, vérmes, lobbanékony emberekben a vér van túlsúlyban. Ők szangvinikus alkatúak.  A féktelen, gyors és erős érzelmi reakciókat mutatókban a sárga epe a túltengő. A görög kholé, ‘epe’ szó alapján ők a kolerikus alkatúak. A töprengő, kedvetlen, mélabúig komoly emberekben a fekete epe több a kelleténél, ők a melankolikusok (gör. melasz, ‘fekete’ és kholé szóból). Akikben a nyál van túlsúlyban, azok nehézkes, érzelmileg lomha, túlságosan is nyugodt emberek. Ők a flegmatikusok (a gör. flegma, ‘nyál’ szóból). A négy vérmérsékletnek az erkölcsiség tényezői között van némi szerepe, amennyiben alkatilag tesznek fogékonnyá bizonyos erényekre ill. víciumokra. A középkori templomok domborművein üldözőbe vett állatokkal jelenítették meg a ~et, gyakran ábrázolták együtt más négyes csoportokkal: elemek, égtájak, évszakok, életkorok; Dürer Négy apostola (1526, München, Pinakothek) a ~ ábrázolása is, Szt. János a szangvinikus, Szt Márk a kolerikus, Szt. Pál a melankolikus, Szt. Péter a flegmatikus típus megszemélyesítője. [4]

4 temperamentum?

4 temperamentum?

Hippokratész szerint a melankolikus vérmérsékletre ez jellemző: Testnedve a fekete epe, eleme a föld. Érzelmi reakciói lassan és nehezen keltődnek fel, tartósak és nagy erősségig fokozódnak. Főleg a bánat, a szomorúság, a levertség érzése tartós nála. Nehezen dönt, arckifejezése gondterhelt, külseje törékeny. Ha mindez igaz, akkor nem tehetünk róla, ha restek vagyunk a jóra. Legfeljebb le kell csapolni a fekete epét…

Szerzetesek a Pokolban?

Nos, a szerzeteseknél a henyeség „a lelki élvezet elleni merénylet, mert vágyroham” (Benvenuto, 24). Azaz: „a restség lényegében akkor ragadja el a szent embert, amikor közönséges emberként kezd vágyakozni, amikor megkísérti az az óhaj, hogy olyan legyen, mint a többiek.” (Uo.)  Következménye? „A vágyakozás megtöri az önmagát átadó élet boldogságát, eltünteti az örömöt, és a tréfálkozás léha élvezetével helyettesíti.” (Uo.) Más szóval: a kísértés itt az, hogy „ne Istent, a létet kívánja, hanem a többség látszatait” (Benvenuto, 25).

Ezzel ellentétben a nagy misztikusok „mindig vidámak és nevetősek”. (Uo.) Így a szomorúság és az unalom a terv (hogy örvendezzen) nyilvánvaló kudarcát jelzi.

Mindenre rest

Mindenre rest

S mit szóljon a mai irodabútor-ember, ha azt olvassa, hogy a desidia, az állandóan ülő, mozdulatlan állapot (sic!), akárcsak a délutáni szundikálás, a „legpusztítóbb kísértések egyike” (27)? De a nyugtalanság (inquietudo) vagy a pervagatio, a bolyongás nem jobb! „Örökös tevékenység cselekvés nélkül” (Ezt Wordsworth írta Coleridge-ról). Nos, ebben magára ismerhet a modern nomád. S tartsunk lelkiismeretvizsgálatot: a napi 24 órából vajon hányat töltünk tedd ide-tedd oda „tevékenységgel”? Az ülő életmód később is a nagy gyanúsított: Már Marsiglio Ficino (1433-1499) is azt állította, hogy „minden humán tudós búskomor az ülő életmód és a buzgó szellemi fáradozások miatt” (47).

Dante mindenestre poklában a haragosokat a lanyhákkal zárja össze. Szép kis társbérlet! Pontosabban a haragosok alatt fekszenek a „zordon” lelkek, akik belül „méla ködöket” hordanak (30). Benvenuto ezért kérdezheti: „Akkor tehát a restség az, amikor önmagunkkal vagyunk haragban”? (30) Másfelől Dante szerint a Melankólia hű társai a Fájdalom és a Méreg mellett, édes fivére Ámor. (31) Freudnál ez már úgy hangzik, hogy a depressziót gyász és agresszivitás kísérik. A Nyugat majd párosítja a szerelmet és a halált: Freudnál az Erósz és a Thanatosz! De már Petrarca óta a szerelem búskomorrá tesz.  Legalábbis a férfit (33).

Konstantin és az urinpróba

Konstantin és az urinpróba

Ennek dacára Constantinus Africanus, az arab kultúrával átitatott bencés szerzetes, rokonszenves gyógymódot ajánl: „szép zenét hallgattat vele, illatos, tiszta, könnyed bort itat. A búskomor embernek jó diétára, fürdőkre és masszázsra, megfelelő mértékű fizikai munkára van szüksége” (38) – nemde mindez meglehetősen hasonlít a mai wellnessre? A bencés a szeretkezést is ajánlja. (39) Ennyit a salernói iskoláról… Azaz: ne hallgassuk el, hogy Constantinus szerint „sok jámbor férfi számára a kegyes önátadás éppen hogy nem orvosság, hanem maga a betegség: a tökéletesség kínozza őket” (39).

Így lett a reneszánszban a szerzetes a búskomor ember megtestesítője. No persze a humanisták  a művészekről sincsenek  jobb véleménnyel. Michelangelo valósággal tetszeleg a szenvedésével, a híres Giorgio Vasari pedig úgy nyilatkozik a firenzei Paolo Uccellóról (13971475, akit az Éjszaki vadászat c. képe tett híressé) például, mint magányos, furcsa, búskomor ember (52). Ez lesz majd a zseni karikatúrája – mindmáig.

kibírhatatlan!

kibírhatatlan!

Uccelló festett madarairól kapta melléknevét. Később André du Laurens (1597)[5] azt állította, hogy a „szélgörcsben szenvedők (sic!) gyakran képzelik azt, hogy a levegőben lebegnek és madárrá változnak” (53). Mások azt képzelték, hogy „kerámia- vagy üvegedények, és attól féltek, hogy összetörnek” (53).

Ezek után talán nem lepődünk meg, ha azt olvassuk, a „kétségbeesés a reneszánsz ember számára balneum diavoli volt, medence, melyben a Sátán lubickol” (55). Magyarázat: „a Sátán éppen az elkárhozásból való beteges félelemből húz hasznot, ami a melankolikus alkatúakat kínozza, s aztán a vesztükbe löki őket” (Uo).

Filozófus, tehát mélabús?

Kérdés?

Kérdés?

A melankólia prototípusa később Hamlet lesz. Később, azaz csak 1780 után. Ez egy Levin Ludwig Schücking leleménye.[6]Vele kezdődik a hosszú hagyomány, melynek a tett szárnyát szegő elmélkedő csüggedés és a mindnyájunkat nyomorulttá tevő tudat a témája.” (62)

A hírhedt mondás, mely szerint „A tett halála az okoskodás”, mégsem a dán királyfi monológjából, hanem Madáchtól származik.

 

Hát hagyjatok fel az okoskodással,
Minden dolognak oly sok színe van,
Hogy, aki mindazt végigészleli,
Kevesbet tud, mint első pillanatra,
S határozatra jőni rá nem ér.
A tett halála az okoskodás.

No, és ki okoskodik így? Lucifer! S kit óhajt meggyőzni? Évát.

És kikre, mire rímel mindez? Herr Goethe-re, aki szerint kezdetben vala a Tett. Ami a kezdetben vala az Ige karikatúrája. Nem véletlenül. Fausttal a homo faber születik meg előbb a színpadon, majd a történelem képzeletbeli színpadán is. Ma is uralja azt, és ezért a Hamlet féle töprengőknek máig rossz a sajtója. Az persze viccnek is rossz, hogy szómával, drogokkal gyógyítjuk. Vagy a Matrix-kszal állítjuk, hogy mindez csak illúzió. Nem fárasztjuk már magunkat utópiák kigondolásával, mint még Morus Tamás tette (bár Francis Fukuyama kísérletet tett rá..).

Művész, tehát borúlátó?

Általános vélekedés szerint a neurotikus vagy pszichotikus valóságfelfogás és a művészi látásmód olykor rokonítható egymással, hiszen mindkettő intenzívebb az átlagos percepciónál (ennek a tapasztalatnak ad hangot pl. Lionel Trilling Művészet és neurózis című híres esszéje). De vajon minden esetben betegségnek tekinthető-e az egyensúlyzavar, a hangulatingadozás…

Melankólia

Melankólia

Eme kérdés árnyalásához remek támpontokat nyújt Földényi F. László Melankólia című könyve. A szerző ugyanis rendkívül szerteágazó anyag segítségével mutatja be azt a folyamatot, melynek eredményeként a melankólia kifejezést a 19. században a depresszióval azonosítják, majd az eredeti elnevezést végleg (?) e fogalommal cserélik fel. A vizsgálódás szempontjából kitüntetett jelentőségű a romantika kora, hiszen ebben az időszakban a melankólia és a zsenialitás feltételezik egymást. A kedély állandó ingadozása, a mélabú, amely a vígság orcáját ölti, olyan remekműveket inspirál ekkor, mint pl. Keats verse A melankóliáról:

„jaj, mert bár járd a Vígság templomát,

szentélyét fátylas Mélabú üli”.

A 19. század derekán a melankólia összekapcsolódik egy olyan fogalommal is, melynek óriási jelentősége van a modern líra történetében: a spleennel (a világfájdalommal). Baudelaire, akinek életét legendák övezik, és akinek depresszióra való hajlama köztudott, négy verset is írt e címen, korszakfordító kötetének, A romlás virágainak első ciklusa pedig — a Spleen és Ideál — a költemények tudatos egymás mellé helyezésével egyfajta hullámmozgást érzékeltet. A Spleen (IV.) beszédszituációja átfogja a környezet és a lírai én állapotát, a szorongást testi-lelki folyamatként viszi színre:

„— És hosszú gyászkocsik, se dob, se

zeneszó más,

vonulnak lassan át a lelkemen; s tovább

sír a megvert Remény s a zsarnoki

Szorongás

koponyámba döfi fekete zászlaját.”

A romlás virágainak második tervezett címe Les Limbes volt. A szót, melyet „Pokol tornáca”[7]-ként fordítanak — katolikus teológiai értelme mellett — a 17. század vége felé használni kezdték bizonytalan, szorongásos lelkiállapotok vagy nehezen meghatározható lelki és szellemi régiók jelölésére is. Baudelaire szerint a Les Limbes „a modern ifjúság vívódásait és melankóliáit (lett volna) hivatott kifejezni.”

Nyomasztó utópiák

Szolzsenyicin

Szolzsenyicin

Szolzsenyicin a pokol tornácát áthelyezte a gulágba, ami inkább valószínűsíthető, és hát konkrét hely. [8] Szolzsenyicin depressziós lett volna? A szovjet táborok után nem lenne csoda.[9]

A magyar olvasóban az egyensúlyvesztés kapcsán szinte mindennapi természetességgel ötlik fel József Attila neve és mindaz, amit e név jelent: tragikus életút, kiemelkedő teljesítmény, depresszív hangoltság és irodalmi látásmód összefonódása. (A Miért fáj ma is című kötet gyűjtötte össze legutóbb a költő olyan írásait, amelyekben pszichológusként elemzi saját állapotát, s ezeket egészítették ki a szerkesztők az öngyilkosságba torkolló válság szakszerű értelmezéseivel.) Az irodalomtörténészeket azonban leginkább József Attila kései versei gondolkodtatják el, melyek a személyiség megosztottságát érzékeltetve líratörténeti fordulópontot is jeleznek. A Ki-be ugrál című 1936-os verset Bak Róbert, a költő kezelőorvosa a pszichózis áttöréseként értelmezte, hiszen/másfelől a szöveg meg is fogalmazza az én tünékenységét, fenyegető feloldódását:

 

„… Ezen a világon

nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én,

az sincsen. Utolsó morzsáit rágom,

amíg elkészül ez a költemény…”

Földényi F. László A Melankólia című könyvében a jelenséget úgy járja körbe, hogy közben felnyitja annak több évezredes értelmezéstörténetét. Földényi a mítosz, a filozófia, a teológia, a művészet és az orvostudomány aszimmetrikus diskurzusait olyan történeti konstrukcióba ágyazza, mely lehetővé teszi a melankólia ideológiai feltételezettségének reflektált bemutatását. E vizsgálat többek között arra derít fényt, hogy „Az emberi tényező rendszerezhetetlen”. A humánantropológia következetes védelmezése helyenként polémiába torkollik: a szerző a természettudomány objektivizmusát próbálja leleplezni. Például „A nyelvhasználat int arra, ami a tudományt nem foglalkoztatja: a melankólia a létezés mélyebb (és nehezebben követhető) összefüggéseire utal, mint a depresszió. Éppen ez a határtalanság zavarja a tudományt, amely bekeríthetőnek véli az ember mind kijjebb tolódó horizontjait — a létértelmezés végül is nem diagnosztizálható.”

Érdemes tehát óvatosabban kezelnünk a kérdést: az egyensúlyzavar nem feltétlenül betegség, mint ahogyan a melankólia és a depresszió sem mindig szinonim fogalmak. A fenti versrészlet bár valóban értelmezhető egy „beteges elme” megnyilvánulásaként, a hozzájuk társítható poétikai szemlélet azonban már kevésbé. Földényi F. László megkerülhetetlen érdeme, hogy folytonosan átrendeződő rálátást biztosít e dinamikára, éppen azáltal, hogy nyitva hagyja, élővé teszi a „történet” kezdetét jelentő arisztotelészi dilemmát: „Miért, hogy mindazok, akik kimagaslóak a filozófiában vagy a politikában vagy a költészetben vagy a művészetekben, melankolikusak?”

Földényi F. László nagyszabású esszéfüzére a Kalligram Kiadó gondozásában látott napvilágot. A több generáció számára is kanonikus értékű olvasmányt számos európai nyelvre lefordították, a szerző teljesítményét rangos kritikusok méltatták. Egyikőjük (Ulrich Horstmann) megállapítása eszmefuttatásunk végére kívánkozik: „Az egyes korszakok vagy képviselők megítélésében az olvasónak más véleménye is lehet. Ám éppilyen vitathatatlan, hogy Földényi panorámája … még a szangvinikusakat is olvasásra csábítja.”[10]

EPILÓGUS

A jelen kézirat a hétrészes előadássorozat záró előadásának vázlata (2015. május 21.). Nyitva maradta fenti, a talán legfontosabb kérdés: gyógyítható-e a búskomorság imával? Erről szeretnék azonban vitát rendezni…

[1] http://www.szendi.net

[2] Szendi Gábor: Az antidepresszánsok és az öngyilkosság

[3] http://hu.wikipedia.org/wiki/Depresszi%C3%B3

[4] Kirschbaum IV:265. – KML 1986:242. Magyar Katolikus Lexikon

[5] Discours des malades mélancoliques

[6] https://books.google.ro/books/about/The_meaning_of_Hamlet.html?id=X9A6AAAAMAAJ&hl=hu

[7] Nincs többé pokol tornáca. A középkorban gyökerező hagyományt a pápa utasítására számolta fel a Vatikán teológiai bizottsága, korlátozónak és helytelennek nyilvánítva azt. A pokol tornácára a hagyomány szerint azoknak a kisdedeknek lelkei kerültek, akik az előtt hunytak el, hogy megkeresztelhették volna őket. Évszázados tanítást dobott sutba XVI. Benedek pápa, amikor eltöröltette a pokol tornácát – írja a brit Times. A pokol tornácára, a középkorban gyökerező hagyomány szerint, azok a korán elhunyt kisdedek lelkei kerültek, akiket nem tudtak megkeresztelni születésük után. A pokol tornáca soha nem képezte részét a hivatalos tanításnak, és nincs alapja a szentírásban sem. A vele kapcsolatos hit abban gyökerezik, hogy a megkeresztelés előtt elhunyt kisdedek vagy magzatok nem kaptak feloldozást az eredendő bűn alól, és ezért nem kerülhettek be a mennyországba. Ugyanez a hit élt azokkal a „szent emberekkel és nőkkel” kapcsolatban  is, akik Krisztus megváltása előtt éltek. A Vatikán Nemzetközi Teológiai Bizottsága azonban megállapította, hogy a pokol tornáca „a megváltás helytelen és korlátozó felfogását” tükrözi. A bizottság szerint a pokol tornácának hagyományos tanítását újra kell gondolni a „sürgető lelkipásztori igények”fényében.” Az emberek egyre nehezebben fogadják el, hogy az Úr kegyelmes és igazságos, ha megtagadja az örök boldogságot a bűnöktől mentes kisdedektől is” – állapították meg. http://www.origo.hu/nagyvilag/20070423felszamolta.html

[8] 1949 decemberében Innokentyij Vologyin szovjet diplomata telefonon felhívja az amerikai nagykövetséget, s elmondja, a szovjetek hol és mikor kapják meg Amerikában az atombomba elkészítésének titkos leírását. A szovjet állambiztonsági minisztériumban rögzítik a hívást, de még nem tudják, hogy ki követte el a „bűnt”. Még azonosítani kell az „árulót”, aki maga is tisztában van lépésének halálos kockázatával, de önmagában már végleges döntésre jutott: ha saját államát, ha Sztálin rendszerét árulja el, azzal mind az emberiség, mind az orosz nép javára cselekszik. Elindul a nyomozás, és Innokentyijt végül azok az emberek juttatják börtönbe, akiket a sztálini rendszer poklának „első körében”, a saraská-ban, egy elitbörtönben tartanak fogva, ahol kiemelkedő tudósok dolgoznak a titkos hadiipar és az államvédelmi hatóságok technikájának fejlesztésén. Itt dolgozzák ki azt az akusztikai hangfelismerő módszert, amely segít Innokentyij azonosításában. Szolzsenyicin – aki a háború után maga is saraská-ban raboskodott – hőseinek sorsát, élettörténetét, világnézeti vitáit, bölcselkedéseit és vívódásait leírva az orosz történelem egész körképét elénk tárja. Monumentális könyvében, mely egyszerre detektívregény és filozófiai mű, jól érzékelhető Lev Tolsztoj hatása éppúgy, mint a szerző mély lelki küzdelmekben kiforrott keresztény hite – a krisztusi szimbolika, mely átszövi a szovjet életvilág aprólékos, már-már enciklopédikusan részletező ábrázolását. A pokol tornáca a Nobel-díjas író életművének kiemelkedő darabja, s egyben a XX. századi világirodalom egyik alapműve: a totalitárius rendszer működésének, lelki hatásainak, a rendszer poklában élő emberek filozófiai útkeresésének maradandó művészi dokumentuma.

[9] Voltál már éhes? Nem arra gondolok, amit dél környékén érzel a korai reggeli után. Hanem igazi éhséget, amikor tudod, hogy most egy harapásnyi kenyér is képes lenne feltölteni. Vagy fáztál-e már úgy igazából, amikor tudtad, hogy a csontodig hatoló hideget még sokáig el kell viselned? Amikor minden porcikádban ott volt a hideg, és még miután meleg helyre mentél, akkor is sokáig benned maradt az emléke. Ha ezek közül valamelyiket átélted, akkor egy kicsit közelebb kerültél ahhoz a világhoz, amiről Alekszandr Szolzsenyicin írt regényében. Szolzsenyicin saját élettapasztalatára támaszkodott: 11 évet töltött börtönben és munkatáborokban egy magánlevél miatt, amiben bírálta Sztálint. Mert Sztálint bírálni egyet jelentett a Szovjetunió bírálatával, ami egyet jelentett a Szovjetunió támadásával, hazaárulással, a szovjet nép – bármit is jelentsen az – munkájának aláaknázásával. Hasonló logikának köszönhetően került munkatáborba Ivan Gyenyiszovics Suhov, a regény főszereplője is, akinek annyi volt a bűne, hogy megszökött a német hadifogságból. Ezzel a tettével ugyanis azonnal gyanússá vált, kém lett belőle, és máris Szibériában találhatta magát. Az író ennek a kisembernek egy napját mutatja be, egy átlagos napot, valahol a fagyos pusztában.  Suhov életére két szó illik: egyhangú és kemény. Egyhangú, mert jól bevett forgatókönyv szerint történnek a dolgok. Amikor az ember bekerül a táborba, még lázadozik, fennen hangoztatja emberi jogait – holott a táborban már semmi joga nincs. Aztán lassan beletörődik, hogy a táborban semmi sem a sajátja, az olyan dolgok, mint egy kanál vagy egy kis kés óriási vagyonnak számítanak, a kenyér, a dohány vagy egy ruhanemű pedig az élet napos oldalát jelentik. Az ember ügyeskedik, hogy egy kicsivel több híg kását vagy öt perccel több pihenőidőt kapjon; bárkitől lop, aki nem képes visszavágni; és mindent elvesz, amit tud, hisz az a kevés számára majdnem mindent jelent. Megszokás már, hogy a rabokat állandóan ellenőrzik, mindent teljesen szabályoznak, és bármilyen apróságért szigorított jár. Az őrök kényük-kedvük szerint büntethetik a fogvatartottakat, akikkel a nap minden egyes percében érzékeltetik, hogy nem szabadok. Egészen addig, amíg az ember el nem jut odáig, hogy már nem is tudja, mi a szabadság. Kikerülni a táborból? És ott mégis mit csináljon? Hazatérjen? Több évnyi börtön vagy munkatábor után már nincs hová hazatérnie. A börtön a világ, és a világ börtön. Csupán akkor szabad az ember, amikor alszik, amikor teljesen független másoktól, amikor azt gondol, amit akar, nem tartva a következményektől. Miután az ember a regény végére ér, jobban kezdi el értékelni azt, amije van. Az ebédet minden nap, a meleg takarót, a tiszta ruhákat. Ezután ha éhesek vagyunk, és eszünkbe jut Ivan Gyenyiszovics, talán jobban fogjuk bírni a helyzetet, nem fogunk annyira fázni sem, mert tudjuk, hogy ennek egyszer vége szakad, enni fogunk, és melegben leszünk. De az embernek az is eszébe juthat, hogy éppen ezért volt igazi büntetés, amit Suhov és maga Szolzsenyicin is átélt. Hiszen több ezer ilyen és ehhez hasonló napon voltak túl, mire végre kiszabadultak. Mennyire nyomorítja meg ez az embert nemcsak testileg, de lelkileg is? Képes-e ezután bárki is teljes életet élni, nem érezve magán a szenvedés éveinek súlyát? Vagy éppen ez kell, hogy az életet a maga szépségében tudja élvezni? Szolzsenyicin nem hisz a szenvedés megtisztító erejében, vagy, hogy általa közelebb kerülhetünk valaminek a megértéséhez. A szenvedés az csak szenvedés, nála leginkább hiány: a szabadság, a – nem elvont – boldogság hiánya. Annak a hiánya, hogy az ember a saját ura lehessen, és ne mások irányítsák, szabják meg az életét. Hogy választhasson.

Az Ivan Gyenyiszovics egy napja nyomasztó, ám mégis egyszerű történet. Bepillantást nyújt abba a világba, ami sajnos még mindig létezik a Föld bizonyos részein, és a XX. század során milliók életét törte ketté, nyomorította meg. László Zsolt elbeszélésében a regény hangoskönyvként is kiváló, a karakteres hangú színész néhol már-már szenvtelen hangja csak még inkább érzékelteti a sivárságot, amit a szibériai fagyos puszta közepén lévő barakkok és a bennük nyomorgó százak élete rejt magában. A kilátástalanság az ő tolmácsolásában talán még erősebb, mint Szolzsenyicin leírásában, hiszen Suhov és társai nem is gondolnak a szökésre, vagy arra, hogy ennek egyszer vége lehet. Hisz az idő itt mintha megállt volna, a napok telnek, csak a büntetés ideje nem akar fogyatkozni. A börtön az élet – az élet a börtön. http://ekultura.hu/hallgatnivalo/ajanlok/cikk/2014-03-07+12%3A00%3A00/alekszandr-szolzsenyicin-ivan-gyenyiszovics-egy-napja-hangoskonyv

[10] H. Nagy Péter, http://ujszo.com/print/91110

 

Elhangzott szerdán, 2015. május 21én, a Keresztelő Szt. János Főplébánián (Marosvásárhely)

Reklámok
3 hozzászólás leave one →
  1. Cs. N. Katalin permalink
    2015/05/23 15:43

    Kedves Ulrich atya! Nagyszerű előadást tartottál az itt közölt szöveg szerint! Az idézett szövegeket igen eredeti -mint mindég- különleges és sajátos vonalvezetéssel kötötted össze! Nagy munka volt! Van összehasonlítási alapom, mivel szolgálati éveimben hosszú éveken át pszichiátriai intézetekben is lelkigondoztam betegeket és számos előadást hallottam ebben a témakörben. Sok köszönetet mondok, hogy közzé tetted. A feltett kérdéshez: ” gyógyítható -e a búskomorság imával? “szeretnék majd hozzászólni, ha aktuális lesz a vita.

  2. kissulrich permalink*
    2015/05/25 08:19

    Aktuális! Ulrich

  3. Cs. N. Katalin permalink
    2015/05/25 10:34

    Köszönöm a buzdítást!
    A kérdés: “gyógyítható-e a búskomorság imával”-igen, -de különleges módon.
    ( Lelkigondozói tapasztalataimról számolok be)
    Sajnos, aki búskomor, -nem elég összeszedett az imádsághoz ami mindenképpen feltétele lenne a buzgó segítséget kérő, könyörgésnek-a fentiekben leírt érzelmi zavarok miatt. Tehát pontosan az hiányzik,-vagy arra képtelen a beteg, amire a legjobban szüksége lenne!
    De mégis van segítség!
    A lelkigondozó vagy segítő társ felajánlja a következő lehetőségeket :
    1. Kérj meg másokat akik imádkoznak rendszeresen érted! Kérd számoljanak be erről, mikor teszik.(Nagy elesettségben).
    2. Vedd a Miatyánkot írásos formában magad elé naponta háromszor ( kb 10 percet erre szánva-ugyanazon napszakban )Olvasd hangosan,-ha nem megy akkor kérj segítséget, aki előolvassa mondatonként,-mond utána!
    3. Készíts( segítséggel ha egyedül nem menne) ima-könyörgési listát( 1-1 rövid,tőmondat legyen)-imádkozd rendszeresen napi ugyanazon az időben-jó ha van aki előimádkozza-és utánamondod.
    Mindezek fölött áll, a gyülekezet szorgos könyörgése az istentiszteleteken a betegekért!

    Megjegyzésem:Soha ne légy elégedetlen a beteggel mint lelki kísérő,-hisz Isten nem azért szeret mert jól tudsz imádkozni, hanem annak ellenére is szeret ha képtelennek, elesettnek érzed magad!

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s