Skip to content

INSOMNIA – A VÉGÁLLOMÁS

2015/09/13

Elálmosodtam és szundítottam egyet. A fülkében mindenki az álmosság jeleit mutatta, ahogy közeledtünk az úti cél felé. Hirtelen fékezés ébresztett fel. Nem volt olyan éles fékezés, mintha vészféket húztak volna meg, de hirtelen jött, nemcsak ahhoz képes, hogy szunyókáltam, hanem egyébként is a szokottnál erőteljesebb volt. Az emberek felső testükkel előre dőltek, és néhányan méltatlankodtak.  A Wizz Air marosvásárhelyi járatán ennél durvább fékezést tapssal szoktak jutalmazni. A vasúton ez nem szokás, igaz, a pályaudvarra érkezés száz évesnél régebbi rutin, elvárjuk tehát, hogy szinte ne is érezzük, csak halljuk a fékek csikorgását.  Ezúttal fülsiketítő volt a zaj, amit öntudatlanul is jelzésnek vettem, hogy valami rendkívüli történt. Felkaptam a görgős bőröndömet és a csomag litográfiát, melyet odahaza összegöngyöltem, hogy biztosan szállíthassam, és amelyeket sikerült elkapnom, mielőtt a fékezés következtében kihullott volna a poggyásztartóról.  A göngyöleg miatt a leszállás körülményes volt, lavíroznom kellett, és bosszankodtam az alacsony peron – vagy a magas lépcső – miatt. Nincsenek figyelemmel az idősebbekre, ez az ósdi csak akrobatáknak való. Valahogy lekecmergek a vagonból, és keresem a kijáratot.

Ha mindenki más szürke

Ha mindenki más szürke

Különös pályaudvar ez. Valahogy nem Közép-Európában érzem magam, hanem valahol Keleten, Kirgizisztánban, vagy tudomisénhol. Pedig az emberek fehérek, nem látni egyetlen színes bőrűt sem.  De valahogy furcsák. Tűnődöm, mitől is. Megvan! Szürkék. Mint az egerek, vagy a létező szocializmus. Már szinte elfeledtük, de volt egy idő, amikor Lajtán és Elbán innen, minden szürke volt. A házak és a kabátok. Az arcok. Minden. Itt is az arcok szürkék. És senki sem mosolyog. Olvastam valahol, hogy Tildyné, az egykori köztársasági elnök neje ezt meg is jegyezte, amikor a magyar küldöttség tagjaként hazatért Sztálin Moszkvájából . Rossz néven vették.  Hamarosan az elnöki párnak sem volt sok mosolyognivalója. De itt mitől olyan zordak az emberek? A múltba utaztam volna?

Kijáratot változatlanuk nem látok. Az sem világos, honnan hová tart a tömeg. Mindenki mozgásban van, senki nem áll meg. Senki nem tereferél, senki nem beszél. Mozog. „Mobilis társdalom” – gondolom magamban. De hová tart? Egy ponton mintha elnyelte volna őket a föld. Valahol kell lennie egy aluljárónak.  Büfét se látok, se gurulót, se beépítettet. Pedig állítólag a guruló konyha hazánkban is sláger. A Heti Válasz szerint ez is Amerikából gyűrűzött be hazánkba, de erre a pályaudvarra még nem. Amúgy szerintem a híres gulyáságyú megelőzi az amerikaiakat, de ők váltig állítják, hogy Walter Scott – nem a regényíró, hanem az élelmiszer-forgalmazó – találmánya, aki ablakot vágatott az egyik szállítóautójára, és úgy kezdett szendvicseket és pitét árusítani – a feltaláló.  Mindegy, egy lángossütőnek is örülnék, de semmi ilyesmi. Nem érzem az illatát sem, pedig parfümön nevelt az orrom.  Furcsa, de az illat is szürke. Poros, száraz, köhögtet, mint a leomló New York-i kettős torony szétomló pora.  Más bolt sincsen, még egy újságos bódé sincs.  A helybeliek nem kommunikálnak – döbbenek rá. Ki is próbálom, megkérdezek egy sietős utast, hol is vagyok. Értetlenül néz rám, majd válasz nélkül tovasiet. Néhány próbálkozás – mind eredménytelen.  Egyikük azért elmosolyodott, de ő se válaszolt. Mit mond ez a mosoly? Hogy értelmetlen a kérdés? Már feladtam, amikor egy mellettem elhaladó szürke kabátos férfi lopva körülnézett, majd csak annyit mondott: Ez a Végállomás! Vegye ezt szó szerint!

Milyen volt szürkeséged, nem tudom már!

Milyen volt szürkeséged, nem tudom már!

Ez nem lehet! S minél jobban fürkészem a terepet, annál döbbenetesebb a felismerés: itt se rendőr, se vasutas, semmiféle hivatalos közeg. Mondhatnám úgyis, nincs állam se, nemzet se, közösség pedig végképp nincs. El innen! De hogyan. Mentő ötletem támad. Visszaszállok a vonatomra, mely változatlanul a sínen várakozik. Úgy teszek. Úgy tettem. A fülke üres volt. Feltettem a csomagtartóba a bőröndöt, és óvatosan mellétettem a grafikák göngyölegét. Fellélegeztem. S kinyílt az ajtó, egy barna bőrű idegen nyitott rám, és tört angolsággal kérdezte: Szabad-e a hely? Szinte ujjongva válaszoltam: Igen, foglaljon helyet!  S hozzátettem: Isten hozott! Feltette elegáns Samsonite bőröndjét a poggyásztartóba, majd újra kinyitotta az ajtót, és betódult a fülkébe népes családja: a fejkendős asszony, két kamasz fiú, és egy serdülő lány, majd egy idős néni, valószínűleg a nagymama. Nem sok csomagjuk volt: annyi, amennyit ugye, el lehetett cipelni 4000 kilométerre. Bár sejtettem, de azért megkérdeztem, hova tartanak. Germany – hangzott a felszabadult válasz. Ott él a sógorom – tette hozzá. Menekült. Bevándorló? Kivándorló? Kinek, hogy… Gazdasági menekült? Akkor Insomnia nem tudja őket fogadni.  De végre valaki, akivel beszélni tudok. És nem is szürke.

Reklámok
2 hozzászólás leave one →
  1. Gonda Péter Pál permalink
    2015/09/21 10:32

    Sűrű ! Nagyon sűrű és szomorú, szinte a gyomrom kezd görcsbe rándulni. Ez a valóság , ez a jövő (?). Nem a színes bőrű emberrel van bajom, hanem a magát kiélt, hedonista és végtelenségi önző, élvhajhász Európával nem tudok kiegyezni. Mikor valamikor a hetvenes években olvastam az Animal Farm, az 1984 és a A Bright New Wolrd című, akkor tiltott irományokat, akkor nem akartam elhinni, hogy ez megvalósulhat az én életemben ( 58 vagyok most). Én cca. 15 éve mondom, hogy Róma végnapjait éli Európa, csak nekünk nem adatik 200-300 év. Imádom a hazámat. Ölni is képes lennék érte, de valahogy most mennék. nem tudom, hogy hova, de mennék. Hát ennyi. Az Atya írása rövid szösszenet, de a lényeg benne van.

  2. 2015/09/29 18:46

    Három gyermekes családanya vagyok. Három éves a legidősebbem is, három éve nem aludtam. Insomnia… Felelősségteljes gyermekvállalás munka nélkül, keresztényként, segítség nélkül, bizonytalan jövőre?! Féltem a gyermekeimet. Mert mások csak kritizálni tudnak merészségemért, mert én nem adom meg magamnak a lehetőséget, ami Isten, s egyházunk szemében nem a legteljesebb szeretetből fakad: nem tervezem a családomat, hanem igent mondok az Életre, és Isten akaratára. Szélsőségesen? Egyre több kérdés merül fel bennem. Nincs közösség, nincs egészséges minta, csak a társadalom szélsőséges ellenállása. Szeretem a testvéreimet, a muzulmánokat is, Akik még Krisztusban nem testvéreim. De félek is Tőlük, féltem a kultúránkat, Európát is. Képes lennék befogadni a házamba, mégis messzire kívánom magunktól Őket. Ellentmondások. Hiszen Nekik sem itt lenne jó! Nem “humanitárius” dolog kiszakítani Őklet otthonaikból, hanem segíteni kéne ott megvédeni, mert Nekik az a hazájuk, és nem Európa. ÉS ha csak 1 százalékuk, vagy egy ezrelékük is olyan ember, aki képes ölni, képes a menekülthajóról a keresztények tucatjait vízbe lökdösni, vagy megfogadja a kereszténykivégzés előtt mondottakat, miszerint csak egy kés kell nekik Európába, és kimenni vele az utcára, s halomra gyilkolni, akit érnek -öngyilkos merénylők, stb. -az már megakaszthatná Európa mai felfogását!
    Féltem a gyermekeimet. Bár a kialvatlanságom oka más, látom, mi történik körülöttünk, s bízom a Gondviselésben, figyelem az idő jeleit, és fürkészem Istent!

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s