Skip to content

Ima az élőkért és a holtakért (1)

2016/05/30

I M A – Az élőkért és a holtakért (1)

(Az irgalmasság lelki cselekedetei)

Marosvásárhelyi emplomunk minden évben megtartja a minoriták örökségeként Szent Antal nagy kilencedét, kilenc egymást követő kedden, a szentmise keretében. Kerettörténetként tavaly a szerzetesség éve, idén az Irgalom éve szolgál. Más szóval a kilenc előadó nem egyszerűen a napi evangéliumot kommentálja, hanem ezúttal az irgalmasság lelki cselekedeteire fűzi fel a mondani valóját. Rám az ima az élőkért és holtakért jutott. Íme, a holnap szentbeszéd (I. rész):

Hogyan imádkozzunk?

Hogyan imádkozzunk?

A leendő jezsuitát, jelöltként három végső fogadalmas jezsuita vizsgálja meg alaposan, egy hosszabb beszélgetésben. Így engem is, annak idején a nyolcvanas években. A három tapasztalt idősebb atya nagyon különböző kérdésekre keresett választ, de egy kérdést mind a hármanfeltettek: milyen az imaéleted? Hogyan imádkozol?

Bevallom, gondban voltam. Immár lassan 20 éve vállalati menedzser, majd vállalkozó voltam, és ezért zavartan valami ilyesfélét habogtam: Mint mindenki, … azaz, nem elég rendszeresen, – majd hozzátettem – Hogy őszinte legyek, főleg, ha szükségem van rá, ha bajban vagyok… Gondolom, nem ennek a válasznak köszönhetem, hogy mégis felvettek. Azzal búcsúztattak, hogy a noviciátus az ima iskolája, ott majd pótolhatom. És fontos is, a legfontosabb, amit tanulni fogsz – hangzott a tanács.

A rendben aztán nem annyira imáról, mint elmélkedésről beszéltek. Szinte naponta. Aztán eljött az első lelkigyakorlatom napja: az évi közös nyolcnapos, amelyet a kanadai magyar jezsuiták együtt töltöttek. Emlékszem, Bóday Jenő bácsi egykori novíciustársáról. Kaszap Istvánról beszélt, könnyeket hullatva. A Kaszap-kilencedet akkor – épp Jenő bácsi jóvoltából – már többedszer átimádkoztam, de mi fán terem az elmélkedés? Senki sem vezetett be ennek rejtelmeibe. Kínomban egy jezsuitatestvérhez fordultam, mert a testvérek, erre már rájöttem, nem csak a munka, hanem az ima emberei is. Feigl Rudi testvér készségesen segített.  

Kies Lake Superieur

Kies Lake Superieur

Arra a kissé nyaralás-jellegű lelkigyakorlatra az ontariói Lake Superieur (Ontario) partján került sor, amin nem tévesztendő össze a Nagy tavak egyikével, csak a nevük azonos. A vendégház a tóparton feküdt, és vele szemben egy sziget, magántulajdonban, de lakatlan. Nem voltam nagy úszó, ezért az első két napon csak a távolság felét tettem meg. Rudi testvér azonban azt javasolta: Ne aggódj, hanem ússz ki a szigetre, és útközben mondd el a rózsafűzért. Így is lett. Ha nincs a rózsafüzér, biztos nem szántam volna rá magam, hogy oda-visszaússzak. Az ima bátorrá tett. Még szerencse, hogy ugyancsak Rudi testvér megtanított a rózsafüzért imádkozni. A második rózsafüzért felajánlottam a flensburgi plébánosért.

Nem volt szakirodalmam

Nem volt szakirodalmam

Ennek pedig az a története, hogy 1983-ban végre megszületett bennem az 1968 óta érlelődő elhatározás, hogy belépek a jezsuita rendbe. Úgy beszéltem meg az akkori Provinciálissal, Hegyi János atyával, hogy előbb törlesztem adósságaimat vállalkozói kalandom idejéből, melyet hitelből finanszíroztam. Így lettem újra alkalmazott menedzser, ezúttal egy flensburgi ezüstművesnél, egy családi vállalkozásnál. Mivel azonban az elhatározásom szilárd volt, és az egzaminátorok kérdezősködése az imaéletem iránt elgondolkodtatott, és elővettem a berlini nagymamámtól örökölt rózsafüzért. Igen ám, de fogalmam sem volt, hogyan kell imádkozni a rózsafüzért? Akkor kerestem meg a helyi plébánost. Elmondtam neki, hogy jezsuitának készülök. Megdöbbenésemre nem lelkesedett, nem biztatott, sőt, kifejtette, hogy az nem való magamfajta önálló embernek. Elbúcsúztam tőle, de félig már az ajtófélfában állva megkérdeztem, nem mutatná-e meg, hogyan kell imádkozni a rózsafüzért: „Nincs szakirodalmam” – hangzott a meglepően tömör válasz. Pár évvel később írtam neki, hogy elújságoljam neki, sikeresen elvégeztem a noviciátust. A levél visszajött, „címzett ismeretlen” pecséttel. Mint kiderült, a lelkész kilépett az egyházból.  Most értettem meg igazán az egzaminiátorok egykori egybehangzó kérdését. Rájöttem: Az ima tartja össze és fenn a hivatást!

Ole Hallesby

Ole Hallesby

Kaszap István és Feigl Rudolf mellett egy norvég evangélikus tiszteletes, Ole Hallesby lett az imamesterem, a tanítóm. Brosúráját az imáról rongyosra olvastam. Ami legjobban rögzült emlékezetemben, hogy választ adott arra az irritáló kérdésre, melyet hittanosaim is fel szoktak tenni: vajon miért hallgattatik meg az egyik ima, míg a másik nem? A tiszteletes azt tanítja: Isten mindig meghallgat, ha Ő az utolsó megoldás! Ha nincs semmi megoldás, ha nincs kiút, akkor Isten felvállal téged. Erre Hallesby könyvecskéjében sok példát hoz, de azóta magam is megtapasztaltam ennek igazságát. E sorok írása előtt kerestem az Interneten, megtalálom-e az idézetet. Szerencsém volt!

„Hallgass meg barátom! A legjobb ima a reménytelenség. Szívedből nagyobb hatással hívja Isten szívét, mint kimondott kéréseid. Meghallja attól a pillanattól fogva, hogy a reménytelenség megragad, és azonnal tevékenyen elkötelezi magát, meghallva és megválaszolva kétségbeesésed imáját”

Woman looking through a hole in the Berlin Wall.

Woman looking through a hole in the Berlin Wall.

Elképzelhető-e reménytelenebb eset, mint a Berlini fal, mely évtizedekig kettészakította szülővárosomat? Ez valóban olyan „probléma”, mely meghaladt nem csak engem. Az Úr kezébe kell letennem –  döntöttem. Annak idején – 1988-89-et írtunk – a noviciátusban a reggeli misén ki-ki elmondott egy fohászt szeretteiért, gyógyulásért. Én azonban minden reggeli fohászban azért imádkoztam, hogy leomoljon az Európát is kettészakító Fal. Társaim megmosolyogtak. Egészen 1989. november 9-ig. Aznap este kilenc hónapi médiaböjt után a novíciusmester utasítására meg kellett néznem az esti tv-híradót. Médiaböjt? Nos, lelki atyám nem engedélyezett több „igazi” böjtöt, a pénteken túl – mi buzgó novíciusok hétről-hétre kenyéren és vízen éltünk, önszántunkból, de elöljárói engedéllyel! – és helyette az javasolta, ne nézzek tévét, ne hallgassak rádiót és ne olvassak újságot. Talán magam sem hittem volna, mennyire nehéz lesz, de tartottam a fogadalmat. Aznap este azonban épp a keletnémet kormányszóvivő jelentette be, hogy immár át lehet menni vízum és egyéb engedély nélkül, Nyugat-Berlinbe. A kormányrendeletet a szóvivő prózaian és feltételezhetően nem sejtve annak horderejét – új utazási szabályozásnak – nevezte.(Neue Reiseregelungen…”) Peter Jennings az ABC News riportere azért óvatosan meglepő (astonishing) hírről beszélt, de órákkal később kollégája, Tom Brokaw már történelminek minősítette az eseményt, és a szabadság éjszakájaként emlegette. A sarló és kalapácsot felváltotta a véső és kalapács – értékelte egy jól sikerült metaforával a változást.

A híradó után rendtársaim lelkesen, de mégis kicsit szkeptikusan vitatták az eseményt. Én azonban visszavonultam szobámba, és hálaimát mondtam. Csak azt sajnáltam, hogy novíciustársaim nem voltak aznap velem. Örömömben felhívtam viszont berlini unokatestvéreimet, akik épp hazajöttek egy „tour de mur”-ről, a „falnézésről”. Gratuláltunk egymásnak.

Híd vagy határ? (Glienicke)

Híd vagy határ? (Glienicke)

Eszembe jutott egy másik novemberi este Berlinben. Utolsó munkahelyemen a Loris Azzaro nevű francia parfummárka új illatát mutattuk be a híres KaDeWe luxusáruházban. A díszvendég maga a névadó francia divattervező, couturier volt. Azt kérte, este menjünk az Operába. A Turandot-t adták. Az előadás után az énekesek, akik – mint kiderült – Loris régi barátai voltak, meghívtak minket egy divatos olasz étterembe. Folyt a pezsgő.  Megkérdeztem vendégünket: volna-e még valami kívánsága? Volt. A berlini falat akarta látni. Hívtam egy taxit, és vele, és a minket dekoratívan kísérő két estélyi ruhás manökennel, elmentünk a hírhedt ügynök-hídhoz, Glienickébe. Dermesztő hideg volt, Loris selyemszmokingjában fázott, a manökenek dideregtek. A kémfilmekből jól ismert hely késő este kísérteties volt. A vendégek szótlanok. Utána a szálloda bárjában Loris még megjegyezte: Elképzelem ez a falat Párizs közepén. Vajon hány nyugati turista volt valaha is képes ilyen gondolatra? Vajon 1988. november 9-én este Loris is ünnepelt?

Folytatjuk. (Holnap) A Fal és én. 1961. augusztus 13. a “békefal” (Friedenswall) felépül. 1962. augusztus 17. egy 18 éves ifjút meggyilkoltak és édesapám aznap disszidál. Ima a holtakért. 125 áldozat. Ima a határőrökért. 1 millió rózsafüzér és 150 tagú imakör.

Elhangzott a Szent Antal Kilenced  8. estjén (2016. május 31, Marosvásárhely, a Minorita templomban

 

Advertisements
One Comment leave one →
  1. 2016/05/30 20:06

    Az imának hatalmas ereje van. Ugye, még a berlini falat is képes ledönteni 🙂
    De egy dolog nagyon fontos: ha meghallgatást nyer az imánk, nehogy büszkévé váljunk, azt gondolva, hogy mi értünk el valamit. Mi semmit sem tudunk elérni, csinálni, még a kezünket sem tudjuk felemelni az Úr kegye nélkül. Az Úr kegye azonban végtelenül nagy, és ha őszintén kérünk, kegyesen teljesíti. Ő teljesíti. Nem mi.

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s