Skip to content

Hírünk a világban – 1956 II. (Emlékeim)

2016/10/26

Száraz, napos idő volt – idő-járásjelentés 1956

A kolbászos bőrönd

A kolbászos bőrönd (Illusztráció)

Ott hagytam abba, hogy 1956-ban a Mikulást már Berlinben ünnepeltük, és újra láthattuk a TV-ben a forradalom eseményeit. Mint írtam, akkor láttam először tévéadást. Bár a rögtönzött városnézéstől fáradtak voltunk, muszáj volt megcsodálnunk nagybátyám Grundig készülékét és persze az esti programba is belenézhettünk pár percig. De surranjunk vissza az időgéppel a csehszlovák határra. A vonaton aznap csak mi hárman, Mutti, Kornél öcsém, aki akkor 5 éves volt és egy sváb parasztember utazott, különben a vonat üres volt, legalábbis a mi szerelvényünk. A svábnak két nagy vulkánfiber bőröndje volt, mint kiderült, tele kolbásszal és szalonnával. Az útitárs ezért aztán nagyon félt a keletnémet vámtól, mivel Erfurtba készült, rokonokhoz. Rábeszélte Muttit, hogy „adoptáljon” egyet a két bőröndből, mert két gyerekkel ehhez joga van. Anyám belement, és végig aggódtam, amíg a tolakodó ismerőse le nem szállt, és magával vitte az ominózus bőröndöt. A feszültség ráragadt Kornélra is, aki a kispárnája alatt dugta el a játék pisztolyát.  Már, az utazás ténye is eleve megkavarta, hisz addig a legnagyobb utazása Szolnok és Budapest között zajlott le. Épp azokban a napokban hoztuk el a nagyszülőktől. Mivel Szolnok szovjet garnizon volt, és ráadásul a Kádár-kormány bölcsője, nem tudtuk hamarabb elhozni. Azt hiszem, születésnapját november 18-án is a nagyszülőkkel ünnepelte Szolnok Alcsiban, de ő ma már nem emlékszik rá, csak arra, hogy milyen boldog volt, hogy Mutti nem halt meg. Mert a rémhírek tetőfokán valaki ezt találta mondani a szegény kisfiúnak. Bizony azokban a napokban ez sajnos ritkán volt puszta rémhír, sokan maradtak árván. Most azonban életében először hallott más nyelvet, mint németet vagy magyart, és rettenetesen dühös volt, amikor Komáromban a hangszórók megszólaltak szlovákul. Aztán elkezdődött a hosszú út az éjszaka sötétjében. Valahányszor egy város fényei feltűntek a vonat ablakában, öcsém lázba jött: „Ez már Berlin?” – kérdezte. Az izgalomtól el se tudott aludni. Amikor aztán Berlin határában kimondhattuk, hogy ez már bizony Berlin, nyomban elaludt. Csak akkor ébredt fel, amikor nagybátyám Gerhard, aki keresztapám is, karjaiba vette a berlini Bahnhof Zoon.

BAHNHOF ZOO 1956

BAHNHOF ZOO 1956

Furcsa egy pályaudvar volt ez a hidegháborúban! Nyugat-Berlin kellős közepén, pár lépésre a legendás KuDamm-tól, a Nyugat csillogó kirakatától, de kelet-német fennhatóság alatt, mivel a városi gyorsvasút, az S-Bahn része volt. Ez a többnyire magas oszlopokon nyugvó síneken futó vonat nagyjából a magasföldszint és az első emelet magasságában közlekedett, úgy hogy be lehetett látni némely ablakon. Ezeket a Fal építése után befalazták. 1956-ban azonban még ezzel a kelet-német Reichsbahn tulajdonában lévő helyi vasúttal át lehetett menni a város egyik feléből a másikba, mely lehetőséggel sok kelet-német élt is. Persze volt ellenőrzés az utolsó, kelet-berlini „felségterületen” fekvő, pályaudvaron, de mégis, a berliniek átmentek akár mozizni is Nyugatra. Nos, minket a kelet-német rendőrök igazoltak, majd átadtak a nyugat-berlini kollégáknak. Lelkesen meséltük Gerhard bácsinak, hogy mennyire tetszik nekünk a karácsonyi kivilágítás. „De ez mind semmi, most láttok majd igazán szépet! Mielőtt hazamennénk, teszünk egy tiszteletkört az autóval.” Nos, öcsémnek a tévé mellet az autó lett a második szenvedélye Berlinben. Mire majd 1957 tavaszán hazamentünk, már nem is volt hajlandó gyalogolni, „Nicht Fuss!”  – lett a családban szállóigévé vált, nyelvtanilag nem egészen precíz, tőmondata. Még a pékhez is az utca másik oldalán, Gerhard bácsi a kocsijával vitte át öcsémet.

A legendás mackó

A legendás mackó (Illusztráció)

Most azonban Mikulás napján tátott szájjal csodáltuk a fényárban úszó Nyugat-Berlint. A lelkesedést még az is emelte, hogy amit beszálltunk a VW-ba, megkaptuk a Mikulás-ajándékokat. Ettől kezdve 2-3 hétig ajándékot ajándékra halmoztunk. Azon a december 6-án kisöcsém mindent, amit kapott, – csokoládét, kisautót és vonatot – a csehszlovák gyártmányú, akkoriban oly jellemző „mackójának” lábszárába dugott, mely felduzzadt, miként egy török bugyogója. Amikor látta, hogy elfogytak az ajándékok, megrángatta Mutti szoknyáját, és kijelentette: „Most már mehetünk haza.”  Le kellett fordítani németre, és meg kellett magyarázni, hogy a gyerek soha nem kapott ennyi ajándékot egyszerre, és menteni akarja, amit menthető.

A tárgyi ajándékoknál is nagyobb örömet szerzett a népszerűség, amiben mindketten fürödtünk. Két valódi kis magyar a hősies Budapestről! – kézről kézre adott minket a rokonság, de az utcánkban dolgozó kiskereskedők is. Mindenki két szóval köszöntött: „Puschkasch” és „Imre Nadji”.  Nem volt olyan berlini, aki a két bűvös szót ne ismerte volna! A harmadik bűvös szó „Piroschka” volt, és el kellett mondani annak párját az „Ich denke oft an Piroschka” című jó időben, azaz egy évvel korábban bemutatott romantikus német film színhelyét: „Hódmezővásárhelykutasipuszta”. Sokan nem akarták elhinni, hogy ilyen nehéz a magyar nyelv.

NYELVTÖRŐ

NYELVTÖRŐ

Én pedig évekkel később meglepődtem, amikor az egyik Szent Ignác szakkollégista elvitt szüleihez, akik ebben a kiejthetetlen nevű községben laktak. Igaz, Székkutashoz tartozott, és diákom édesapja agrármérnök volt a mintagazdaságon. A házuk előtt fehér ibolya nyílott. Ilyet korábban nem láttam. Vittem magammal belőle, és elültetettem a szakkollégium kispesti kertébe Nagyszerűen szaporodott.

Persze a filmet meg kellett néznem. Kétszer is.  Aztán a német köztévé szinte évente egyszer leadta. Sokat tett Hartung, az eredeti regény írója. 2009-ben a falu még szobrot is emelt neki.  Megérdemelte. Amúgy ’56-ban az Aranycsapat és Hartung által felkészített német közvélemény teljes mellszélességgel a magyar ügy mellett állt. A televízióban szinte minden híradóban volt valami híradás, többnyire a menekültekről, elsősorban a híresebbekről. Bemutatták a friss menekülteket és addigi pályafutásukat.

A CSODACSATÁR

A CSODACSATÁR

Különösen jól emlékszem kettőjükre: Ferrari Violettára, a „Gázolás” legendás főszeplőjére, aki Berlinben, a Theater am Kurfürstendamm-ban arat majd nagy sikereket, és Pongrácz Imrére, aki velünk egy házban lakott a Csaba utcában, és lányait mindig meglocsoltam húsvétkor. Őróla a rendszer azt híresztelte később, hogy Vancouverben kudarcot vallott a második karriere, de disszidált rokonaink, Klári néni és Bandi bácsi, akiket szintén Vancouverbe vetett a sors, ezt máshogy mesélték el leveleikben, még fényképet is küldtek a boldog Pongrácz családról. És persze vannak itt rejtett kapcsolatok az akkor hírnevünket növelők között: Ferrari Hódmezővásárhelyen született, és Pongrácz a Csodacsatárban állított emléket a magyar futballnak. De nem csak a mai szóval celebek szerepeltek naponta a német tévében, hanem az ún. „magyar ügy” és annak akkor szereplői, például Kéthly Anna és Király Béla. S miközben néztük hogyan fogadja a világ – tárt karokkal – a menekülteket, sokszor felmerült bennem a kérdés, mi miért nem kérünk menedékjogot? Miért nem jön apánk utánunk? Nos, erre csak évek múltán kaptam választ. Akkor, amikor ténylegesen disszidáltunk mi is. 1962-ben. Most, 1956 felejthetetlen karácsonyán élveztük a berliniek sugárzó szeretetét. ennek fejében persze meg kellett hallgatnunk a gyakori spontán mentegetőzést „Nem kockáztathattuk meg a III. Világháborút”. Mert bármit is gondolhattak az elmaradt segítségről az otthon maradtak, mi Berlinben szüntelenül hallhattuk, hogy ez nem csak némely politikus aggodalma volt, hanem az egész nyugati társadalom közös aggálya. Akkor még nem ismertem Csaba István „Az elsüllyesztett háború” c. tanulmányát, amely ’56-ot a világpolitika keretében taglalja. Ezt majd kastli gimnazistaként, 1963-ban olvasom csak. Német rokonaimban azonban még élt a háború borzalma, különösen szülővárosomban, Berlinben. A hidegháború jobbnak tűnt, mint a meleg.

.

Folytatjuk

 

 

 

 

[1] https://www.youtube.com/watch?v=5K13Y7NbKkI

Reklámok
No comments yet

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s