Skip to content

VIRÁGVASÁRNAP 2017 “A” ÉV

2017/03/28

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”

Közben Jézust a helytartó elé állították. A helytartó megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” „Te mondod” – felelte Jézus. A főpapok és vének vádjaira azonban nem felelt semmit. Erre Pilátus így szólt hozzá: „Nem hallod, mi mindennel vádolnak?” De ő egyetlen vádjukra sem felelt. Ezen a helytartó igen meglepődött. Az ünnep napján a helytartó szabadon szokott bocsátani egy rabot, a nép kívánsága szerint. Volt akkor egy hírhedt rabjuk, Barabásnak hívták. Pilátus kérdést intézett hozzájuk: „Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül, Barabást vagy Jézust, akit Krisztusnak mondanak?” Tudta ugyanis, hogy csak irigységből adták kezére. Míg ott ült ítélőszékében, a felesége üzenetet küldött neki: „Ne legyen közöd annak az embernek a dolgához! Az éjjel álmomban sokat szenvedtem miatta.” A főpapok és a vének felbujtották a népet, hogy Barabást kérje ki, Jézusnak pedig kívánja halálát. A helytartó tehát föltette a kérdést: „Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül?” „Barabást!” – kiáltották. Pilátus tovább kérdezte: „Hát Jézussal, akit Krisztusnak mondanak, mit tegyek?” Mind azt kiabálták: „Keresztre vele!” De hát mi rosszat tett?” – kérdezte. Annál inkább ordították: „Keresztre vele!” Pilátus látta, hogy nem megy semmire, sőt a zajongás még fokozódik is. Vizet hozatott, s a nép szeme láttára megmosta kezét: „Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok – mondta. – Ti lássátok!” Erre az egész tömeg zúgta: „Vére rajtunk és fiainkon!” Akkor szabadon bocsátotta Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta nekik, hogy feszítsék keresztre.

A helytartó katonái bevitték Jézust a helytartóságra, s odagyűjtötték köré az egész helyőrséget. Megfosztották ruhájától, bíborszínű köntöst adtak rá. Tövisből koszorút fontak, fejére tették, jobb kezébe pedig nádszálat adtak. Aztán térdet hajtottak előtte, és így gúnyolták: „Üdvözlégy, zsidók királya!” Közben leköpdösték, fogták a nádat, s verték a fejét. Miután így csúfot űztek belőle, levették róla a palástot, s ráadták saját ruháját. Aztán elvezették, hogy keresztre feszítsék.

Amint kifelé vonultak, találkoztak egy Simon nevű cirenei emberrel. Ezt kényszerítették, hogy vigye a keresztet. Fölértek arra a helyre, amelynek Golgota, vagyis Koponyák helye volt a neve. Itt epével kevert bort adtak neki inni, de amikor megízlelte, nem akarta meginni. Aztán keresztre feszítették, és sorsot vetve megosztoztak ruháján, majd leheveredtek, és őrizték.7Feje fölé táblát tettek, amelyre elítélése okát írták: „Ez Jézus, a zsidók királya.” Vele együtt két gonosztevőt is keresztre feszítettek, az egyiket jobbról, a másikat balról. Az arra menők káromolták, s fejüket csóválva mondogatták: „Te, aki lebontod és harmadnapra fölépíted a templomot, szabadítsd meg magad! Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” Ugyanígy gúnyolódtak az írástudókkal és a vénekkel együtt a főpapok is: Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni. Ha Izrael királya, szálljon le a keresztről, s akkor hiszünk neki. Az Istenben bízott. Mentse hát meg, ha akarja. Hisz azt mondta: Isten Fia vagyok.”Ilyen módon gyalázták a vele együtt megfeszített gonosztevők is.

A hatodik órától a kilencedik óráig sötétség borult az egész földre. Kilenc óra tájban Jézus felkiáltott, hangosan mondva: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” Vagyis: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ezt hallva az ott állók közül néhányan megjegyezték: „Illést hívja.” Egyikük rögtön odaszaladt, fogott egy ecetbe mártott szivacsot, rátűzte egy nádszálra, és inni adott neki. A többiek meg így beszéltek: „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa!” Most Jézus még egyszer hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.

Erre a templom függönye kettéhasadt, felülről egészen az aljáig, a föld megrendült, sziklák repedtek meg, sírok nyíltak meg, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Feltámadása után előjöttek a sírokból, bementek a szent városba, és többeknek megjelentek. A százados és a többiek is, akik Jézust őrizték, a földrengés és a történtek láttára igen megijedtek: „Ez valóban Isten Fia volt” – mondták. Mt 27,11-54

 

Mottó: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?

Részvét

Jézus utolsó szavai, bár tudjuk, hogy zsoltáridézet, egy szenvedő ember jajkiáltása, egy magányosan szenvedő meggyötört panasza. Még inkább megrendítő a kiáltás, ha tudatosítjuk, hogy az egész jelenetben, a kirakatpertől a halálig Jézus csak egyetlen másik mondatot mond még, és azt válaszul intézi Pilátushoz: Te mondod! A kérdés pedig ez: Te vagy a zsidók királya? A hatalom s cinkosai szemében ez vád, Szent Máté azonban drámaian mutatja be, hogy Jézus valóban a király. Ami a per nyitányaként vád volt, és ebben a minőségben felkerült a kereszt fejlécére is, a végső fohász pillanatában, az utolsó lehelettel, dicsőítésé vált, és ezt a dicsőítést a római százados mondja ki. Közben még gúnyként is elhangzik a szoldateszka ajkairól: „Üdvözlégy zsidók királya!”

Szent Ignáctól tanulhatjuk az evangélium elmélyült olvasására, hogy emeljük a szövegből, az elbeszélés folyamából, az idézeteket, azt, amit a szereplők mondanak. Máté mai evangéliuma erre különösen alkalmas. S ha kigyűjtjük a szövegből a párbeszédet, megfosztva a narratíva minden szépítésétől és magyarázatától, a tömör maradék leleplező. Én ebben az esetben a vér színével emeltem ki Jézus kevés szavát, a hatalom bíborával Pilátus szavait, és komor feketével a tömeg ordítozását. A felerősített hang, az ordibálás. a heves indulatok jele. Árulkodó. Leleplezi a tömeg alantas ösztöneit. Barabást! Keresztre vele! Keresztre vele! S végül a leghosszabb bekiabálás: Véred rajtunk és fiainkon!

Gúny

A hatalmasok ennél bőbeszédűbbek. Tudat alatt szinte bocsánatot kérnek, de legalábbis magyarázkodnak, amikor teológia mázával szépítik vádjaikat: „Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni. Ha Izrael királya, szálljon le a keresztről, s akkor hiszünk neki. Az Istenben bízott. Mentse hát meg, ha akarja. Hisz azt mondta: Isten Fia vagyok.” Ravasz eljárás, hisz szinte védőbeszéd. Rajtad múlik, nem rajtunk – magyarázzák az áldozatnak. Bizonyítsd be, hogy méltó a hitre, és hiszünk. Így látszólag felmentik magukat, legalábbis saját szemükben. Nem sejtik, hogy amikor – épp az elbeszélés döntő pillanatában, mintegy a csúcson, – Jézus idézik, aki maga mondta, hogy „Isten Fia vagyok” – elítélik magukat, és igazolják Jézust. A teljes, a szépítgetés és „ámbár, de” nélküli végső ítéletet, mint tudjuk, a százados mondja majd ki: “Ez valóban Isten Fia volt.”

  1. ÁPRILIS 09.
Reklámok
No comments yet

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s