Skip to content

Van igazságos történelem?

2018/06/04

 

Április 25-e. Újraírni a történelmet? [i]

Szertartás? Önazonosság?

Nincs szükség különleges éleslátási készségekre, hogy előre lássuk, hogy a közeli április 25-t viták fogják kísérni az ünnepség értelméről és a részvételről az ünnepi meneteken és tüntetéseken. Így volt ez az utóbbi években és sok jel engedi előre látni, hogy a kérdés újra felmerül, netán még nyilvánvalóbban. Az utóbbi időkben nem volt híja az eseményeknek, melyek figyelmeztetnek a fasizmus megidézésének tartós, sőt növekedő voltára, amit továbbá erőszakos reakciók és hozzátartozó polémiák is kísérnek a neonáci skinhead portyáktól egy como-i migráns-fogadóközpontban 20017 novemberében, a Forza Nuova a Repubblica székhelye elleni rajtaütéséig (blitz) 2017 decemberében és az La7 tévéadó stúdiójában 2018 februárjában, a lövöldözéstől migránsokra Macerata-ban a Forza Nuova egyik vezetőjének megveréséig, szintén februárban.

Egyre gyakoribbak a politikai szószólók kijelentései, akik relativizálják a fasiszta két évtized negatív megítélését, emlékeztetnek némely pozitív eredményre, mint a pontino-i mocsarak (Agro Pontino) termékennyé tétele, vagy egy biztosítási rendszer bevezetése. Mások jelzik, hogy a fasizmust immár halottként kéne eltemetni és nem jelent többé veszélyt, miközben az néhány társadalmi összetevő a vadul ellenséges retorikája és az azt követő visszatérés a „fasiszta” címke démonizáló használatára propagandisztikus céllal, mindenféle konkrét utalás nélkül a fasizmus két évtizedes történelmi tapasztalatára. Ezek az epizódok beilleszkednek egyfajta elsodródásba, mely mindennapivá és egyesek számára elfogadhatóvá tette az ellenfél rendszeres sértegetését a politikai viszályban. (269)

Segre szenátor asszony köszöntése

Ezzel a látvánnyal szemben nem hiányoznak határozott intések és erőteljes gesztusok, mint a köztársasági elnök, Sergio Mattarella döntése, hogy örökös szenátornak nevezze ki Liliana Segrét, a holokauszt túlélőjét, vagy az általa használt határozott szavak az Emlékezet Napjának alkalmából, most januárban: „Meglep, hogy hallom, itt-ott ma is azt mondják, hogy a fasizmusnak volt némely érdeme, de két súlyos hibát követett el, (melyek) a faji törvények és a belépés a háborúba. Ez egy súlyosan téves és elfogadhatatlan állítás, melyet határozottan el kell utasítani.” Marad azonban a benyomás, hogy a figyelmeztetés az ellenállás és az alkotmány értékeire, elvesztette valós képességét, hogy hatással legyen, hogy végső soron protokollárissá váljon, különösen a fiatalabb nemzedékek szemében, akik belefáradtak, hogy érintettek legyenek és magukra ismerjenek egy történelemben, melyet nem éltek rá és alig ismernek. A politikai napirend más témái úgy tűnik jóval nagyobb mobilizáló

Megkülönböztetés

erővel bírnak.

Másrészt nem kizárólag olasz jelenséggel van dolgunk. A történelmi relativizmus és annak szembeállítása ellentétes törvényekkel régóta sok európai országban része a politikai napirendnek. Nemrég, február elején, Lengyelország bevezetett, majd befagyasztott egy törvényt a holokausztról, mely büntetést szabott ki bárkire, aki összekötné a megsemmisítő táborokat az országgal, vagy azt állítaná, hogy a lengyel lakosság valamiféle felelősséggel tartozik a náci bűnökért. Túl az Atlanti-óceánon maga Trump elnök a tweetjeivel és a beszédeivel immár felszabadított egy agresszív nyelvezetet, a sértegetés gyakori használatával, újra visszahozva szélsőséges jobboldali álláspontokat és személyeket.

Ebben az összefüggésben igazoltnak tűnik az aggodalom, hogy végül jogosítványt adunk, főleg a politikai közegben, akár fizikailag erőszakos magatartásra, hatalommal való visszaélésre, sértegetésre, türelmetlenségre és megkülönböztetésre (diszkriminációra) is, azzal szemben, aki bármilyen jellegű eltérés hordozója (vallási, nyelvi, kulturális, etnikus, nemi stb.), túl azon a politikai kultúrán, mely sok kétértelműséggel hagyományos értékeket, mint a haza és a család, – és gyakran Isten és a vallás is – összeköt tekintélyelvű magatartással és paternalista figyelemmel, (igaz,) nem mindenki igényeivel, hanem kizárólag azokkal a szegényekkel szemben, akik mint a „miéink” ismerhetők fel.

A revizionizmus is ebbe a keretbe illeszkedik bee és úgy jelenik meg, hogy újra felajánlja társadalmunk kapcsolatának kérdését a történelemmel, melyből származik, vagy, más szavakkal, a történelem politikai értékét. E ponton szándékozunk elidőzni, és javasolni néhány megjegyzést, pontosan tekintettel a Felszabadítás közelgő évfordulójára: hogyhogy a nap, melynek el kéne juttatnia mindnyájunkat a „demokrácia és a mi együttélésünk kezdetéhez,\ oly sokak áldozatához, akik elvesztették életüket a szabadságért, és hogy visszaadják Olaszországnak a méltóságát” – hogy Mattarella elnök szavait idézzük, melyeket 2017 április 25-én mondott – évről évre azzal fenyeget, hogy megosztást és polémiát táplál? (270)

Mit mond ez a tény nem csak és nem annyira a politikai és média rendszerünk állapotáról és az uralkodó közbeszéd retorikájáról, hanem sokkal inkább annak nehézségéről, hogy egy alapot találjunk, annak a társadalmi köteléknek a megalkotására, melyre szükségünk van, hogy fenntartsuk magunkat közösségként?

Azzal szemben, aki tagad: a történelmi tény határai

Szemben a revizionista tézisekkel, melyek a társadalmi tények egyezményes értelmezésétől eltérő olvasatot ajánlanak, – a leginkább egyértelmű eset azoké marad, akik a holokausztot és a náci megsemmisítő táborok létezését tagadják – hasonló érzéseket táplálunk, mint amilyenek a hamis hírek (fake news) provokálnak: a kételkedés, a zavartság, a harag, de egyúttal a tehetetlenség keveréke. Semmilyen tény, még a legvilágosabbnak vélt sem, és semmilyen érvelés sem képes megtépázni azok bizonyosságát, akik támogatják (a revizionizmust, a ford.). Sőt akár önmagában korrekt, de jelentéktelen és a környezetüktől elszigetelt információkból ezek (a revizionisták) illetéktelen általánosításokat vonnak le saját meggyőződéseik támogatására.

Ezekben az esetekben, a történelem úgy tűnik, elveszíti minden hivatkozását az igazságra és módszerére, amely a források kritikus használatából és a dokumentumok összehasonlításából áll, hogy elveszítse hatalmát azzal szemben, aki azt eszközszerűen használja, azaz anélkül, hogy azt elsősorban saját érvelésére alkalmazná. Semmit sem használ, hogy kitartsunk amellett, hogy tényeket hozzunk és vitassunk: a tagadókart és A revizionistákat lehetetlen meggyőzni. Sőt paradox módon az egyetlen eredmény az lesz, hogy végül hihetővé tesszük őket mint vitapartnereket, törvényesítve pozícióikat és módszerüket.

Új értelmezések?

Ez a tapasztalat két dologra emlékeztet. Az első az, hogy a múlttényeit nem lehet eltörölni vagy megváltoztatni, de a fonál, amely összeköti őket jelentésláncolatban, soha nem rögzített egyszer és mindenkorra. Mindig lehetségesek a múlt új értelmezései és új elbeszélései, amelyek mindazonáltal nem lehetnek tetszőlegesen sem pusztán szubjektívek, sem részlegesek, hanem tiszteletben kell tartaniuk a módszer szempontjait, melyek a történetírást tudománnyá teszik. Ezek előírnak határokat az értelmezések sokasága számára, elveszítenék utalásukat a történelmi valóságra. Hogy egy analógiával magyarázzuk meg: egy idegen nyelvű szövegnek több fordítása lehetséges, de, ahogy az iskolában megtanuljuk, némely hibás mivel egy vagy több hibán alapszik. (271)

A második elem, amit nem kellene szem elől téveszteni, az, hogy a múlt elbeszélése a politikai harc terepét jelenti, ma, mint egykoron. A hatalomnak, bármilyen is legyen, szüksége van törvényességre, vagyis hogy elismert joggá alakítsa át az erőt, amellyel beiktatta magát: ennek hatékony módja éppenséggel a múlt olyan elbeszélése, amely a jelen igazolását kínálja fel. Végtelen lehet a példák száma, kezdve a mindenkori dinasztiák kezdetének regényes újraalkotásaival. Még az ENSZ Biztonsági Tanácsának jelenlegi összetétele, mindazzal, ami ennek velejárója a geopolitikai rend számára, önön legitimitásának gyökereit mélyre ereszti a múlt egy eseményéig, azaz a második világkonfliktus kimeneteléig.

Önmagától adódik, amit Habermas a „történelem nyilvános használatának” nevezett. Ennek következménye azonban, hogy a történetírástól nem csak annak ismeretét követeljük meg, ami történt, és a tények szenvedélymentes rekonstrukcióját – elfogadott és nem megengedett, hogy ilyen létezhet -, hanem erkölcsi és politikai ítéletet, amely igazolja a jelent a múlt alapján vagy, ellenkezőleg, legitimálja a társadalmi és politikai rend változtatásának törekvéseit. A XIX. század eredményei felmagasztalják ezt a dinamikát, egyfelől az ideológiák százada minden másnál jobban megtapasztalta hogyan lehet a történelmet manipulálni, leplezni és eltorzítani, másfelől a politikai dekolonizáció és kulturális felszabadulás folyamatai nyilvánvalóvá teszik, hogy a történelemnek sok alanya van, és mind jogosan meséli el azt a saját szemszögéből. A történelem narratívája az elnyomottak, mint a nők és a kisebbségek, szemszögéből, nem azonos azzal, akié a hatalom, beleértve akár más szavak használatát. Csak hogy egy példát mondjak, 1992-ben Amerika felfedezésének és elfoglalásának 500. évfordulóját ünnepeltük az európaiak által?

A tanú törékenysége és az emlékezet kockázatai

Szemben ezzel a „bírósági” kitérővel, amely a történész munkáját átalakítja a múlt elmarasztaló ítéletének kidolgozásává, annál nagyobb a tanú jelképes jelentősége. De, amint a bíróságok tapasztalata tanítja, ez egyáltalán nem nyújt megoldást a történelmi igazság kutatásának kérdésére.

Ez a pont különösen a tanúk egy meghatározott fajtáját érinti: nem egyszerűen az a tényekről tájékozott egyszerű embereket, hanem azokat, akik részt vettek benne, gyakran akaratuk ellenére, azaz az áldozat-tanúk. Ha elfogadjuk, hogy alávetjük magunkat a történelemtudomány ítéletének, az áldozatnak soha nem lesz igaza. Még a történész is, aki oldalára áll (272) és megkísérli megvédeni és támogatni állításait, szembe kerül a minden emlékezet elkerülhetetlen határaiból adódó nehézségekkel, mint amilyenek ürességek és hézagok, téves emlékezetek és védekező emlékek, végül kiszolgáltatják magukat radikális delegitimációnak, annak javára, aki az ellenkező tézisért száll síkra. Szemben az emlékezet eme törékenységével, különösen traumatikus és fájdalmas tapasztalatok következtében, újra felajánljuk annak egész mélységében a román zsidó költő Paul Celan kérdését: „Ki tanúskodik a tanú mellett?” Ki vagy mi segítheti törékeny és bizonytalan emlékezetét, teremtheti újra a bizalmat tanúságtételében és adhat megbízhatóságot a történelmi narratívának?

Paul Ricoeur

Az emlékezet és törékenységének kérdése nem csak a tanú személyt támadja, hanem az egész közösséget. Jó példa erre április 25-e: nem elég teret hagyni a szereplők emlékezetének, hogy továbbadjuk az Ellenállás értékeit, melyek a köztársasági Alkotmány alapját képezik. Az emlékek különbségeikkel és ellentmondásaikkal, megoszthatnak, semhogy egyesíthetnek. Így tehát a kollektív szinten szükséges a munka, mely elkerüli azt, amit a francia filozófus, Paul Ricoeur a „La memoria, la storia, l’oblio” (Az emlékezet, a történelem, a felejtés)[ii] c. művében „az emlékezet patológiáinak” nevez: egyfelől az emlékezet „elégtelensége”, azaz a felejtés, amely szeretne úgy tenni, mintha a múlt nem létezne; másfelől a túlzása, mely a jelent a múltba préseli.

Az első esetben, többé kevésbé tudatos és felelősségteljes módon a múltat elrejtjük, félretesszük. De amikor a múlt igazságtalanságokból áll, ez a művelet egyfelől az áldozatot állapotához köti és állandósítja azt, másfelől teret nyit a történtek megismétlésére, megakadályozva a szembesülést a benne rejlő rossz okaival. A náci megsemmisítő terv megköveteli annak tagadását, hogy valaha megtörtént volna: csak így lesz telkes a megsemmisítés. De a múlt eme tagadása előfeltétele lesz megismétlésének: ha azt, ami megtörtént, elrejtjük, ahelyett, hogy vállaljuk és annak ítéljük, ami, semmi sem akadályozza meg, hogy újra valóra váljon. Sőt, az ismétlés kényszerének lélektani mechanizmusai a kimenetelt még valószínűbbé teszik. Az erőszak és a radikális türelmetlenség, melyek a nácizmus és fasizmus politikai programjának velejárói, semmiképpen nem relativizálhatók, megkísérelve ellensúlyozni azt esetleges pozitív eredményekkel. Ha mégis megtesszük, az kísérlet a múlt elfedésére. Szembe ezekkel a kísérletekkel megkérdezhetjük mi a célja annak, aki tagadja vagy kisebbíti a náci és fasiszta múlt erőszakosságát. Hova akar kilyukadni? Ez az érvelés, tegyük meg a szükséges megkülönböztetést, a történelem minden részére (273) érvényes, hogy társadalomként nem akarunk emlékezni és igyekszünk a szekrényben vagy valamilyen levéltár rejtekében zárva tartani azokat, védetten kihagyott részektől és államtitkoktól, kezdődően a terrorizmus korától és Moro elrablásától, melynek negyvenedik évfordulójára ezekben a hetekben kerül sor. Mik ennek az okai és mik lehetnek a következményei, hogy belefáradtunk, vagy éppenséggel elutasítjuk, hogy elszámoljunk a múlttal?

A felejtés ellenlábas túlázása a ragaszkodás az emlékezethez, mely nem fogadja el annak törékenységét és egyfajtatotemmé alakítja át, mely megakadályozza (azt), amit a lélektani kifejezéssel „gyászmunkának” nevezünk: a múltat nem adjuk át a történelemnek, nem sikerül tovább lapozni és ennek következtében mindenféle fejlődés, egyéni és társadalmi, akadályozva lesz. Ennek következtében a jelent elűzi a múlt súlya, tehát nem tudja megtermelni meg a jövőt. A be nem hegedt seb képe kifejezi a fájdalmat és gyengeséget, mely belőle fakad.

Szemben ezzel a kórtannal, feltehetjük a kérdést, hogyan dolgozzunk ki a helyes emlékezet etikáját és politikáját, mely termékennyé teszi a múltat, lehetővé téve az értékek és jelentések kifejezését és elsajátítását azok számára, akik szereplői voltak. De a negatív értékek és konkrét tetteik ellentmondásainak számbavétele szintén ránk van bízva. A nehézségek nem szabad, hogy feladásra késztessenek: az emlékezetmunka nélkülözhetetlen szakasz bármely nemzet, nép vagy emberi csoport azonosságának megalkotásában. Az elbeszélés és az ünnep által, a szereplők egyéni emlékezete társadalmi méreteket ölt, és a jelentés megosztott tapasztalatának alapja lehet és ezzel olyan távlatot nyithat, melyben felismerhetjük egymást, és amelyben mindnyájan részt vehetnek a jövő építésében. A történelmi közösségeknek különösen szükségük van, hogy azonosítsanak eseményeket, melyek megalapozhatják és megerősíthetik azonosságukat és saját terveiket.

                Nyilvánvaló, amint azt az április 25-e vitatott eseményei tanúsítják, hogy minél jobban ritualizálódnak egy közösség alapító eseményei és alakulnak át szertartássá – az idő múltával elkerülhetetlen folyamat – , annál inkább fordul a figyelem az ideológiai és manipuláló hátország felé. Annál jobban megnyílik a történelmi revizionizmus tere: bírálni az eseményt, amelyre a közösség saját önazonosságát alapozza, egy módja az értékek és az együttélést megalapozó értelem delegitimációjának és a közösségi fejlődési útvonal új irányba fordításának.

                Hogy kijussunk a zsákutcából, elkerülhetetlennek tűnik, hogy együtt nézzünk szembe a történelmi igazság kérdésével. Csak ha elkerüljük leszűkítését tarthatatlan „tudományos tárgyilagosságra”és vállaljuk a politikai dimenziót (ahogy az első paragrafusban láttuk), és hála az öntudatnak, amely elkerüli az emlékezet az imént emlegetett kórtüneteit, leszünk birtokában egy irányelvnek, hogy értékeljük annak igényeit, aki a múltban keresi jelenlegi helyzetének legitimitását.

Újra átgondolni a történelmi igazságot

            A klasszikus hagyományban az igazság (a görögben aletheia, a-lethès, „nem rejtett”-ből) szakkifejezés annak leleplezésére utal, ami rejtett, és a fényre, amely feloszlatja a sötétséget, felkínálkozva a kifejezés intellektuális és konceptuális értelmezésére. A bibliai hagyományban, ahogy Ferenc pápa hangsúlyozta üzenetében a Társadalmi Kommunikáció 52. Világnapja alkalmából (2018. február 24.), melyet nem véletlenül az álhírek (fake news) témájának szentelt, a kifejezés az életre utal, annak összetettségében és a gyökér az alaposság és támogatás szemantikai mezejére utal. Az igazság nem egyszerűen az, ami nyitott, hanem az, amire támaszkodhatunk, hogy el ne essünk, a terep, amelyen együtt járhatunk, anélkül, hogy elmerülnénk. Ebben az értelemben, az igazságot nem egy objektív tény által adottként éljük meg, hanem a bizalom, hűség és megbízhatóság viszonyát. És a bizalom adott és kapott viszonyában az emlékezet az igazság tetteként jelenik meg, megszabadítva magát saját kórjaitól és a kételytől, melyre ugyanaz a törékenysége ítéli. Az igazság, a történelmi is, nem külső kényszer, nem külsődleges és személytelen, hanem a meghallgatásból, a találkozásból és a személyek közötti szabad kapcsolatból fakad. Folyamatos keresés, annak tudatában, hogy mindig egy bejárandó út és egy kötelesség megoldásokat kínálni, hogy megértésben előre juthassunk. Emiatt az igazság nem lehet más, mint inkluzív és résztvevő.

           

A tanú

Ekkor lehetővé válik az emlékezet cselekedetének igazságát értékelni, még gyümölcsei alapján is. Igaz az, habár törékeny, ami összeköt, támogat, összekapcsol, előmozdítja a szolidaritást és a közjót; nem igaz az, ami megoszt, összetör, megosztást okoz, ellentmondást és nem építő konfliktusokat szül. Egy érv lehet kétségbevonhatatlan, de ha célja, hogy rossz hírbe hozzon, vagy éppenséggel megsebezni vagy elpusztítani a másikat, akkor nem az igazság valós szándéka vezeti.

            Ez érdekes szempontnak tűnik, amelyre hivatkozhatunk akkor is, amikor a revizionizmusról vagy tagadásról, anélkül, hogy megrekednénk olyan értelmezések közötti összetűzésben, amely, amint láttuk, gyakorlatilag végtelen. A források értékelése, amelyeken egy állítás alapszik, kiegészül az ajánlattevő szándékainak értékelésével. Ebben az értelemben „igaznak” fogadjuk el azt, ami megengedi valamennyi a kérdésben érdekelt elismerését, megnyitva a jövő és a fejlődés lehetőségét (275) kiindulva egy kapcsolat újrateremtéséből; ellenkező esetben, el kell utasítani azt, ami a bizalmat és elfogadást akadályozza, az emlékezetet kórjai és a társadalmat a bénulás felé taszítva. Amint más visszatérő események, a közeli április 25-e alkalmat nyújthat az igazság eme irányelveinek próbájára, az általunk megélt politikai pillanat keretében, amikor országunk önazonosságának alapja a valós tét és az irány, mely felé irányíthatjuk a fejlődést.

            Egy olyan igazság alapján, amely nem kényszerű, hanem lakott és lakható élettérként kínálkozik, a sok arcból, de soha nem töredékekre vagy foszlányokra csökkenthető módon, lehetséges a múlt felé fordulni a kollektív azonosság meglapozására, anélkül, hogy az megosztana vagy kizárna. Ez az igazság ténylegesen lehetővé teszi, hogy vállaljuk összetettségét és ellentmondásait, anélkül hogy töredezve maradnánk, hogy elfogadjuk a konfliktust a polaritás és a szempontok között anélkül, hogy egy adott távlatot mindenre kiterjesztenénk, és nem mulasztanák el továbbra is a tiszteletadást az áldozatoknak. Érdekes lenne megpróbálni elkötelezni a tagadókat és a revizionistákat ezen a szinten, leleplezve szándékaikat: érvelésük nem állna helyet, ha azt nem a kapcsolatként értendő igazság szándéka élteti, hanem az a szándék, hogy megosszon, pusztítson és megtagadja a teret a különböző lehetőségétől.

           

A szerző

Ebbe a távlatba beillesztve, a diatribé (filozófiai viták)[iii], melyek a közeli április 25-ét kísérni fogják, értékes alkalomnak is mutatkozhatnak. Hogy megnyissa ennek a múltnak képességét a jövő nemzésére – úgy tűnik, jogos a „felszabadítás” kifejezést így lefordítani – , az esemény, amely megalapozza a kollektív azonosságot, nem lehet egy protokolláris megemlékezés tárgya, hanem oly módon kell megnyílnia, hogy új kapcsolatok alapját jelenthesse. Értékének felismerhetővé kell válnia annak is, aki nem élte meg első személyben – immár a népesség nagy többsége -. úgy. hogy mindenkit befogadjon, azt is, aki nemrég érkezett országunkba, maga után hordozva egy másik múltat, amely azonban visszhangozhatja a miénket. Felfedezni azt, ami ma összeköti a mi emlékeinket, kifejtve a különbségeket, az a kihívás, amelyet a történelmi folyamatok minden évben felajánlanak. A választható megoldás az, hogy a múltat a jelen konfliktusainak abszolutizálására használjuk fel, lehetetlenné téve azok fölülmúlását és bezárva a jövő kapuját.

Fordította: Kiss Ulrich SJ

[i] Costa Giacomo SJ. “25 aprile: riscrivere la storia?”Aggiornamenti Sociali 2018. április (269-276).

[ii] Raffaelo Cortina, Milano: 2013

[iii] A diatribé a szókratikus nevelési elvekből, a tanár és diákja vagy vitapartnere beszélgetéséből fejlődött többé-kevésbé rögzített formai elemekből álló műfajjá. Célja a tanítvány szellemi nevelése volt, mégpedig téves elképzeléseinek megcáfolása és korrigálása segítségével. Lásd: http://www.romaikor.hu/romai_korszak_nagyjai/pal_apostol_es_a_romaiak/a_romai_level_exegetikai_egysegei/bunos_ember___haragvo_isten/cikk/exkurzus_

Vitaindító cikk a történelem, a tudomány és az igazság viszonyáról. Ugye, érdemes, például a Nemzeti Összetartozás Napját Costa Atya cikkének fényében újraértékelni? 

Reklámok
One Comment leave one →
  1. Csalótzky Annamária permalink
    2018/06/06 12:59

    Ez egy rendkivül alapos, mélységekben járó, hallatlanul izgalmas cikk. Persze van akinek nem elég egyszer elolvasni :))) – de nagyon érdemes ! Köszönet a fordításért és közlésért!

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s