Skip to content

Az Eucharisztia ereje (6. rész MR)

2018/01/04

Az erő legyen veled?

Az Erő legyen veled.May the Force be with you. A népszámlálás óta tudjuk, hogy a sci-fi figurák, a jedik vallást alapítottak, ami a hollywoodi merchandising őrület újabb csúcsteljesítménye. A jedik kiszorítják az UFO-kat? Vagy békésen eléldegélnek párhuzamos világegyetemekben? A világhálón meg is kérdezik az egyik gurut: „Admin, te egy spirituális mester vagy?”

A jó hír persze ez, hogy létezik egy valós erő, mely békét hordoz, és nem a pop kultúra kései terméke. Valós erő? Igen, az eucharisztia az.

Henri J. M. Nouwen, az amerikai spirituális író valóban és joggal elismert spirituális Mester. Életrajzírója így jellemzi a tanár Nouwent:

Henri Nouwen

Spirituális tanítást csak spirituális módon lehet átadni és tanítani – a lényeg ez esetben nem a tárgyi tudáson van. (Nouwen) magatartása a tanórák során hasonlatos volt az Oltáriszentséget átadó papéhoz: szellemi táplálékot nyújtott át hallgatóinak, amelyet azok átvettek és megemésztettek, a feltámadott Krisztus jelenlétében.

Nouwen azonban hamarosan kinőtte hallgatóságát, és több tucat könyv szerzőjeként szolgálta tovább az Igét. Az eucharisztiáról írt könyvecskéjéből vett idézetekkel zárnám be a sorozatunkat. Címe „Jelenlétének ereje: Elmélkedések az eucharisztikus életről.”

Vallomását egy egyszerű megállapítással kezdi: „Naponta ünneplem az eucharisztiát.” Hol egy nagyobb közösségben, hol intimitásban, például édesapjával. Mindezt nagyjából minden pap elmondhatja. És nagyjából mind meg is kérdezheti önmagát: „Tudom is, hogy mit csinálok?” De Nouwen felteszi azt a kérdést azoknak is, akik vele ünnepelnek naponta, sőt, azoknak is, akik már rég elmaradoztak. Most mi ugyanezt a kérdést feltehetjük a hallgatóknak: Gondolnak rá? Törődnek vele? Mi köze, ha van, mindennapjaikhoz? Egy vigasztaló rítus vagy annál jóval több? Nouwen bevallja, hogy tegnapi válaszai, amelyek annyi vigaszt szereztek neki a maguk idejében, ma már nem sokat mondanak neki. És talán így van ez a többséggel, a keresztény civilizáció egészével is. Az eucharisztikus kongresszus a legjobb alkalom, hogy mindnyájan megkérdezzük mindezt magunktól, Nouwennel együtt, aki kiváló kalauznak bizonyul. Nem utolsósorban azért, mert az emmauszi tanítványok története szolgál kalauzul. Nouwen a történetből az eucharisztikus ünnep öt lépését olvassa ki. Az első a bűnbánat, melyben megsiratjuk veszteségeinket. „Uram, irgalmazz” – kiáltunk. A második lépésben, Isten szavában, az igeliturgiában, felismerjük az Úr jelenlétét, ahogy Kleofás és társa útközben, amikor Jézus megmagyarázta nekik az Írás jelentését, mindazt, ami rá vonatkozott az Írásokban. A harmadik lépésben meghívjuk az ismeretlent magunkhoz. Ez a misében a hitvallás pillanata. Negyedszer a kenyér és bor megosztásával lépünk be a közösségbe, a communióba. Végül, az eucharisztia akkor lesz teljes, amikor küldetéssé válik. Nouwen itt arra is figyelmeztet, hogy nem egyéni küldetést kaptunk, hanem közösségit. Jézus mindig kettesével küldi útra tanítványait, soha nem egyedül. És itt visszatérhetünk kiindulópontunkhoz, az elmélkedéshez a mindennapi eucharisztikus ünneplésről. Mostanra világossá vált, hogy akár ünnepélyes pompával, akár szinte rejtve ünneplünk, messze a tömegektől, az üzenet azonos: az esemény felfedi, hogy az élet diadalmaskodik a halál felett és a szeretet legyőzi a félelmet. A közelgő grandiózus kongresszus szervezőinek ez áldásos figyelmeztetés lehet. Csatlakozzunk tehát az emmauszi tanítványokhoz!

A könnyek adománya

A könnyek adománya

Ha láthatnánk lelki szemeinkkel a két vándort úton Emmauszba, bizony lerína róluk a vigasztalanság, hogy Szent Ignác szavaival éljek. Ő tanácsolja a lelkigyakorlatos könyvben, hogy képzeljük el, vagy, ahogy ő mondja „alakítsuk ki”a helyszínt. Lássuk az utat, melyen a két tanítvány végigmegy, halljuk, amint néha-néha nagy kínosan egy szót váltanak, ahogy sóhajtoznak, stb. De főleg, képzeljük el, hogy mi vagyunk a két tanítvány. Kísérőnk legyen legjobb barátunk, az a személy, akiben feltétlenül megbízunk. Akivel meg tudjuk osztani gondjainkat és örömeinket, reményünket és csalódásunkat. Képzeljük el továbbá, hogy úgy érezzük, mindennek vége, nincs hova mennünk. Ó igen, ott az a vidéki ház, melyet elhagytunk, amikor a Mesterhez csatlakoztunk. Azt hittük, soha nem térünk oda vissza. Ha pedig az emmauszi helyzetbe nehezen éljünk be magunkat, képzeljük el, hogy nagy reménnyel közös vállalkozásba fogtunk – legyen az bármi – amihez nagy reményeket fűztünk, de íme, teljes a csőd. Pedig sorsunk teljes fordulatát vártuk a „Projekttől”, és eleinte minden álomszerűen ment. Más emberré váltunk. Éppen ezért nem csak a projektet siratjuk, és mentorunk elvesztését, de saját elveszett reményüket is, a visszaesést abba az életbe, melyből a Projekt szabadulást hozott. Nouwen felsorolja mindazokat az emberi helyzeteket, amikor sorsunk kilátástalanná válik. Ki-ki válogathat benne rá illőt. És akkor mi még oly szerencsések vagyunk a természeti katasztrófák, a háborúk, a járványok, az üldözés áldozataihoz, vagy a menekültekhez képest!

De a szerencsésebb csillagzat alatt születettek is megtapasztalják életük egy adott pillanatában a boldogság esetlegességét és törékenységét. A hívő pedig megtapasztalhatja a legnagyobb veszteséget: hite elvesztését. Az elidegenedést, amely nem kíméli a jóléti társadalmakat sem. Nouwen kulcsszava minderre a „veszteség”. Lukács az emmauszi történetben ezt úgy összegezi, hogy „mi mindnyájan abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izraelt. De már harmadik napja hogy mindezek történtek.” Egy egész közösség elvesztette reményét. Nemde, ezzel akár civilizációnk helyzetét is leírhatnánk? Hát mi is lehorgasztjuk fejünket, mint a két tanítvány. És ekkor csatlakozik hozzájuk Jézus, az idegen képében. Mert nem ismerik fel.

Nouwen szerint az eucharisztia az alternatív program napi csalódásainkra, bánatainkra. Neheztelés és bánkódás helyett a hálát választhatjuk. A hálához pedig első lépésként a könnyek vezetnek. Megkeményedett szívünk meglágyulhat a fájdalom őszinte könnyeitől. Szent Ignác egyenesen a könnyek adományáért imádkozik a lelkigyakorlatokban. Neki, igaz, ebből bőségesen jutott. Nouwen szerint veszteségeinket siratva jutunk el arra, hogy életünket ajándéknak tekintsük. Az „Uram, irgalmazz!” fohász így lesz a kereszténység leggyakrabban és legbensőségesebben elmondott imája, vallja Nouwen. Ez Isten népének kiáltása. Előfeltétele azonban, hogy beismerjük, közünk van a veszteségeinkhez. Ha veszteségeink pusztán sorscsapások, a javulás is tiszta szerencse lesz. A sors nem vezet el a bűnbánathoz, a szerencse nem tesz hálássá. Csak ha felelősséget vállalunk konfliktusainkért, léphetünk túl rajtuk a megbocsátás, béke és szeretet útjára. A Kyrie a bűnbánó szív imája.

Nouwen ezt egy szép példabeszéddel illusztrálja: a döngölt földet hiába öntözzük, szét kell mállasztani, hogy a mag kisarjadhasson, és a föld beszívhassa az éltető vizet. Vagy, ahogy lelki kísérőnk mondogatta a nagy lelkigyakorlaton: „Boldogok az összetörtek, mert repedéseik beengedik a fényt!”

Ez a megbocsátás, ez a bűnbánat ereje, az Irgalomé.

Az ige ereje – a jelenlét ereje

Igehirdetés

Íme, már hárman vannak úton. Az idegen megkérdezi: „Miről beszélgetette egymással útközben?”Válaszul megosztják bánatukat, bevonják csalódásukba, mintegy szolidaritást, együttérzést várva. Még azt is megosztják kísérőjükkel, hogy volt jel arra, hogy elkeseredésük egyoldalú és talán nem is indokolt, hisz beszámolnak arról, hogy a sírt üresen találták. A tényeket ismerik, jelentésüket nem. Az eucharisztikus ünnepen a tényeket az írásból merítjük, a napnak megfelelően, de ezek értelmét akkor értjük meg, ha a kommentárt, a homíliát vagy prédikációt meghallgatjuk. Pontosan ez történik az emmauszi úton is. Nouwen felhívja a figyelmünket arra is, hogy előbb Jézus mutatkozott figyelmes hallgatónak, olyanak, aki megérti fájdalmukat, és csak aztán vette át a szót. Szavai tiszták és közvetlenek. A történteket egy nagyobb értelezési keretbe helyezi: Mózes és a próféták távlatába. A távlat maga már megvilágosító, felvilágosító jelleggel bír. A távlati megközelítés felszabadít. A dolgok hirtelen értelmet nyernek. Az idegen nem tagadta bánatuk jogosultságát. Az idegen nem tagadta, hogy egy barátot veszítettek. Semmit sem tagadott, de mindennek értelmet adott a tágabb keretben. Nem is volt félősen tapintatos, sőt, megfedte őket, hogy „rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták!” Megértette velük, hogy a folyamatos panasz nem gyógyít, hanem csak elmélyíti a sebeket. Ezért meghívta őket, lépjenek túl az önsajnálkozás korlátain.  „Ó, ti balgák!”’ – ez bizony kemény beszéd! Védekezésre ingerelhetne. A félelem és zavar köpenyét levetve azonban gyógyító önismeretre tesznek szert. Felébrednek, szemükről lehullik a hályog. A bozót hogyan is takarhatja el véglegesen az előttük tornyosuló hegyet, melynek ormáról egyetemes látomás nyílik? Az akadály, mely utunkba állt, elgördül. Panaszaink, veszteségeink ezek az akadályok. Ha elhárítjuk őket, a jó útra lépünk.

A tanítványok azt hitték, nem marad más hátra, mint hogy haza menjenek. Ezért nevezi őket az idegen balgáknak. Szívük rest, mert nem bíznak a nagy tervben, nem látják a távlatokat, nem tudnak túllépni a pillanatnyi fájdalmukon. Nouwen arra emlékeztet, hogy az életünk rövid, és bizony leélhetjük életünket is, anélkül, hogy megértenénk, kik vagyunk és kik lehetünk, kivé kell lennünk! Valakinek lángra kell lobbantani rest szívünket-. Szerencsére ez a valaki mellénk szegődik. Csak észre kell vennünk. Nouwen az Ige jelenlétét a liturgiában úgy értelezi, int útravalót, mely akkor nyitja meg szemünket, amikor a kísérő, az idegen jelenlétét már nem érezzük. Az olvasmányok és a hozzá fűzött kommentárok a felismerés, a megkülönböztetés eszközei. Segítenek felismerni jelenlétét, amint és amíg velünk vándorol, elkísér bánatunkban. Kiemel ebből a bánatból, magasa emel, oda, ahol már látjuk, hogy valóban élünk.

Ez a felismerés, a megkülönböztetés ereje, a Jelenlété.

Az hit ereje – az idegen meghívása

Csak meghívásra!

Miközben a két társ az idegent hallgatja, valami megváltozik bennünk. A remény, amely újjászületik egyúttal utat mutatott nekik. Hazamenni immár nem annyit jelent, hogy visszahúzódunk a mentsvárba, az egyetlen megmaradt helyre. Az üres ház a vendéglátás, a befogadás otthona lett, ahol vendéget fogadhatunk. Ott folytathatják a párbeszédet! A párbeszéd házában. Ahol hirtelen otthonra talál a dicsőség is, amelyet az idegen felidézett: „Hát nem ezt kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Első hallásra alkalmasnak a jelen helyzet leírására, de ahogy az idegen beszélt róla, lángra gyújtotta szívüket! Ez az egy szó kioltotta a halál és rombolás elemi élményét, amely addig kísérte őket. Hazamenni – ennek immár volt értelme! A házunk az a hely, ahol asztalunk terítve van: ránk vár. Ahova meghívhatunk egy barátot. A két tanítvány pontosan ezt tette.

Meg kellett hívni, mert magától nem kínálkozott. Mi hajlamosak vagyunk hinni, hogy Ő hív meg, asztalához. De Nouwen hangsúlyozza, hogy Jézus azt akarja, hívjuk meg őt! Amíg nem tesszük ezt meg, Jézus az idegen marad. Lelkesíthet, élmény lehet vele lenni egy ideig, érdekes. Nem több. Ha addig tart a kapcsolat, amíg egy véletlen találkozás, anekdota marad. Lehet, hogy életre szól élmény, de anekdota. Ha azonban úgy szólítjuk meg, hogy „megváltoztatott a találkozás veled, gyere hozzám, és nézd meg, hogy élek”, ha megnyílunk, ha beengedjük belső tereinkbe, akkor azt mondjuk ezzel: „nem akarom, hogy egy idegen maradj!” Azt mondjunk, hogy szeretnénk, hogy bensőségesen ismerjen, hogy ne legyen titkunk előtte. A kérdés persze az, bízunk-e benne? Vagy más szóval: van-e hitünk. Amikor az eucharisztiában megvalljuk hitünket, pontosan ezt tesszük: hitet teszünk. A Credo a nagy IGEN. „Bízunk benned, és rád bízzuk életünket!” És íme, ami két barát volt és egy idegen, és három barát lett. Barátai egymásnak és egymásban.

Ez a hit, a bizalom ereje, a meghívásé.

Az közösség ereje – megosztott kenyér és bor

Ki a harmadik? Te lennél?

Amikor Jézus belépett az emmauszi házba, ez a ház az ő háza lett. A vendég vendéglátóvá vált. Természetesen „vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és nekik adta.” Ez a kenyér sorsa, ez a kenyér szerepe. Enélkül nincs közösség, nincs communio. De barátság sincs, és béke sincs, sem szeretet, sőt remény sincs – mondja Nouwen. Vele azonban minden megújulhat.

Az eucharisztikus ünnepségeinken erről néha megfeledkezünk. Az oltárkendő, a gyertyák és ministránsok, az egész cécó felejteti velünk, hogy az eucharisztia egy egyszerű emberi gesztus. Egy forgatókönyvben puskázunk, hogy mi is a teendő, és mit is jelent, amit teszünk? Emmauszban azonban nem volt kétség, a kenyér az asztalon, a bor is az asztalon volt, és az idegen vette a kenyeret, megáldotta és megtörve továbbadta. Ennyi. És hasonlóképpen járt el a borral. Végső soron ez történik minden eucharisztikus ünneplésen!

Nouwen szerint az eucharisztia ez elképzelhető legmindennapibb és legistenibb gesztus. Ez Jézus valósága. Annyira emberi, mégis annyira isteni; annyira ismerő, de mégis annyira rejtélyes; annyira rejtett, és mégis annyira árulkodó! De ugye, ezt tanúsítja a filippi levél is: „Ó, jóllehet Istenhez hasonló, Istennel való egyenlőségé nem a saját javára használta fel (…) „Emberekhez lett hasonló, és magatartásában is embernek bizonyult.” Ez Isten története, azé az Istené, aki olyan közel akar kenni hozzánk, hogy saját szemeinkkel láthassuk, saját füleinkkel hallhassuk, kezeinkkel megérinthessük! Semmi sincs már közte és köztünk, semmi sem választ el, semmi sem oszt meg, semmi sem létesít távolságot. Jézus Isten értünk, Isten velünk és Isten bennünk. Jézus semmit nem tart vissza, nem ragaszkodik javaihoz. Mindent nekünk ad, amit nekünk adhat: „Ez az én testem, amely értetek adatik.” „E kehely az új szövetség, az én vérem által, amely értetek ontatik.” Többet ad, mint ételt: önmagát adja!

Ez a megosztás, az önátadás ereje, az osztatlan közösségé.

Az küldetés ereje – az egység ereje

Íme, minden megváltozott! A veszteség többé nem gyengít, a házunk többé nem üres hely. Akik lehorgadt fejjel

ITE MISSA EST!

indultak útra, szemükben új fénnyel néznek egymásra. Az idegen, aki barátjuk lett, megajándékozta őket lelkével, az öröm, a béke, a bátorság, remény és a szeretet isteni lelkével! Nem kételkedhetnek többé: Ő valóban él! Nem úgy él, mint előtte, mint a lenyűgöző prédikátor és gyógyító, hanem úgy él, mint a bennük élő új lélegzet. Egymás új barátai lettek, nem vigasztalóként és támaszként, miközben sajt veszteségeiket siratják, mert új küldetést kaptak. Fontos mondanivalójuk van, valami fontosat és sürgőset kell hirdetniük, ami nem maradhat rejtve, hanem amit hirdetni kell. Szerencsére ott vannak egymásnak tanúskodni. Senki se hinne csak egyiküknek. Amikor azonban együtt beszélnek, meghallgatják őket. Pedig a többieknek is megvolt a találkozása a feltámadttal! A tizenegy és a többiek, mind tanúk, ki-ki a maga módján. De az emmauszi tanítványok megtapasztalták a két út közötti különbséget is. Más volt hazamenni, és más visszatérni Jeruzsálembe. E z a kétely és a hit, a csüggedés és a remény, a félelem és a szeretet közti elemi különbség! Míg előbb a két elkeseredett ember vonszolta magát a bizonytalanságba, most két barát lelkesen sietett, szinte futott, izgulva a közlendő jó hír gondolatától, melyet meg akarnak osztani a többi baráttal. Pedig veszélyek lesnek rájuk Jeruzsálemben. De miután felismerték Jézust, a félelem elpárolgott. Ők most tanuk, minden áron. „Menjetek és tegyetek tanítvánnyá minden népet” – szól a parancs. Csak addig maradnak a városban, amíg övék nem lesz a mennyei erő!” (Lk 24,49) De íme: „én veletek vagyok mindennap a világ végeztéig.”

Ez a küldetés, az örömhír ereje, a közös küldetésé.

UTOLSÓ VACSORA 6. A MÁRIA RÁDIÓ SOROZATA – KISS ULRICH SJ

Reklámok

MR 122 Vendégek szerelmi hatszöge

2018/01/02

A film

A  film eredeti címe „The Party” és szilveszter előestéjén sokan ilyen hangulatban is ülhettek be a napokban a budapesti művész mozikba, ahol bemutatták ezt az angol filmszatírát. Aki csak felhőtlenül akart mulatni, az kedvére mulathatott, ha kellő érzékkel rendelkezik a sajátosan brit humor irányába, aki pedig mélyen szántó gondolatokat keresne az új esztendőre, kellő ihletet kaphat. Mert még ha valaki osztozna is a szereplők megjátszott cinizmusában, akkor sem kerülheti el, hogy a rendezővel, Sally Poterrel együtt megkérdőjelezze a trendi brit szemléletet, ahogy az a szereplők tragikomikus önfeltárulkozásából elénk tárul. A néző pár percen belül sejteni kezdi, hogy nem csak a filmben, de a mai brit valóságban is igaz, hogy semmi sem az, aminek látszik. És senki sem az, akinek mutatja magát.

Közös magány

Mert bár az összeszokott baráti társaság tagjai elvileg ismerik egymás hitvallásszerűen vállalt haladó, polgári és persze posztmodern szemléletét, és illedelmesen el is fogadják, a feltétlen támogatás összeomlik, amikor ki-ki a másik legbensőbb énjét, felszín alatt rejtőző egóját megkérdőjelezi. April, a magabiztos barátnő, aki cinikusan osztja az észt, egy ideig mindenről kideríti, hogy mégis minden jó, úgy, ahogy van, de a történet vége felé már a felsőbbrendűség mezébe öltöztetett kommentárjai is elbizonytalanodnak. Az ünnepelt, Janet, akinek a party eredetileg szól, már nem tud örülni annak, hogy évtizedes szívós munkája árán elérte, hogy miniszter lett: elvileg ezt ünnepli a társaság. Igaz, csak árnyékormányban miniszter, de ez Nagy-Britanniában felér egy valós miniszterséggel. A frissen sült kegyelmes asszony hamarosan kikerül a társasjátéknak is beillő „ki mit ünnepel”-versengés középpontjából. Előbb férje, Bill, az ateista professzor, aki állítólag feláldozta saját életét, hogy felesége karrierjét lehetővé tegye, bejelenti, hogy végső stádiumban rákos. Majd az ugyancsak professzor Martha közli a nem is olyan meglepett hallgatósággal, hogy barátnője, a civilben szakács Jinny hármas ikreket vár. Szóval ő rangon alul szeretkezik, nem a felsőbb középosztályból gyűjtötte be az aráját. de mint a genderelmélet úttörője ezt megengedheti magának. Csak a magányosan érkező bankárt, akit mint „kizsákmányolót és társadalmi élősdit” a sznob baloldali akadémikus közösség érezhetően kirekeszt, nem tud semmiféle pozitív bejelentést tenni, hanem előbb hazudozik, hogy felesége késni fog, majd bánatában kokainozni kezd a mosdóban, majd egy pisztolyt hol elővesz, hol rejteget. A döntésképtelen kései kapitalizmus jelképe? A poén még hátravan. A pisztolyt hol elrejtik, hol előkerül, és miközben a néző lélegzetvisszafojtva lesi, ki kit fog itt ellőni, kiderül, hogy mindenkinek volna rá oka, ebből az önjelölt elitből bárkit bosszúból lelőnie. Vagy mondjam azt, kilőnie?

Femme fatale

Nos, Billről, a haldokló tanárról kiderül, hogy tanítványa, az a bizonyos későbbre ígérkező bankárfeleség, évek óta szeretője, és őérte készül elhagyni immár miniszternő asszonyát. Amúgy korábban viszonya volt a leszbikus professzor kolléganővel is, mielőtt az „jó” útra tért volna a felfordult világ új normái szerint. És hogy teljes legyen a fejünkben a káosz, a zárójelenet sejtetni engedi, hogy a végig hiányzó és későbbre ígért bankárfeleség Marianne, nem csak tanárát csábította el aktuálisan, hanem korábban annak feleségét, a frissen sült minisztert is. Hát így állunk. Amúgy brit humor, hogy a mindenkit elcsábító femme fatale neve Marianne: ő Franciaország megtestesítője. Elvileg ő az, aki a zárójelenetben ránk szegezi pisztolyát, miközben láthatatlan marad. Ő a szerelmi hatszög kritikus figurája. A „semmi sem kötelező, minden szabad” libertinus és libertariánus ideológia a szereplő minden lépésében, minden szavában ott rejtőzik, de nyíltan nem lép ki a színre. A pisztolyt azonban ránk szegezi. Mikor dördül el?

Mária Rádió – JEGYZETEK 122 (2018.01.04.) MAGÁNYOS VENDÉGEK

Az ördög tanúságtétele_Évközi 4. vasárnap “B” év (2018)

2017/12/21

Takarodj!

Mi közünk egymáshoz Jézus?

Kafarneum városában Jézus szombaton bement a zsinagógába, és tanított. Mindenki nagyon csodálkozott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. A zsinagógában volt egy ember, akit megszállt a tisztátalan lélek. Ez így kiáltott fel: Mi közünk egymáshoz Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom ki vagy, az Isten Szentje! Jézus ráparancsolt: Hallgass el és menj ki belőle! A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta az embert, aztán egy kiáltással kiment belőle. Mindenki nagyon megdöbbent. Az emberek egymást kérdezgették: Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas! Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki! El is terjedt a híre hamarosan Galilea egész vidékén. Mk 1,21-28

 

Mottó: Mi közünk egymáshoz Jézus?

Exorcizmus

Jó kérdés! Valóban, mi köze lehet a tisztátalan léleknek és Jézusnak egymáshoz? Ezt nem csak a gonosz kérdezheti, hanem mi is töprenghetünk ezen. Mert a zsinagógában lezajló jelenet sok kérdést vet fel: Először is mit keres a tisztátalan lélek a zsinagógában? Miért vállalta a kockázatot, hogy megütközzön Jézussal? Hisz kérdéséből, „Hogy azért jöttél, hogy elpusztíts minket?” – sejthetjük, hogy tisztában volt azzal, ki az ellenfele, és milyen hatalmas! Valóban azt hitte, hogy tudása, a mágia, hogy tudta a nevét, tudta kilétét, elég egyfajta fordított exorcizmusra? Az ördög Istenűzésre vállalkozott volna?

 

Istenűzés

A fordulat, hogy a Jézus parancsolhatott neki, és egyetlen szavával kiűzhette, hatalmas benyomást keltett a jelenlevő tanúkban. Van azonban egy rejtett, ironikus többlet is a történetben: A tisztátalan lélek lesz az első, aki nem csak felismeri, ki Jézus, és helyesen ismeri fel, hanem mindjárt tanúságot is tesz róla:” Tudom ki vagy, az Isten Szentje!” Bővebben…

Válaszúton Évközi 3. vasárnap “B” év (2018)

2017/12/21

Hálóvetés

Éppen hálót vetnek a tengerbe

Miután Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát. Betelt az idő, közel van az Isten országa! Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban! Amikor a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András, akik halászok voltak, éppen hálót vetnek a tengerbe. Jézus megszólította őket: Jöjjetek velem, és én emberek halászává teszlek titeket. Azok rögtön otthagyták a hálóikat és nyomába szegődtek. Mikor kissé továbbment, meglátta Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost, amint a hálókat javították a bárkában. Őket is mindjárt meghívta. Erre otthagyták apjukat, Zebedeust a napszámosokkal együtt, és követték őt. Mk 1,14-20

 

Mottó: Éppen hálót vetnek a tengerbe

Hány nap telhetett el, amióta Jézus meghívta magához otthonába András és Jánost? Az apostolok nem írtak naplót, és az ő idejükben sajtó sem létezett, hogy paparazzók követték volna őket lépten-nyomon. Minden esetre, bármilyen mély nyomot hagyott bennük a látogatás Jézus otthonában, ezek a józan és gyakorlatias halászok, így másnap szépen visszatértek hálóikhoz és halaikhoz. Látogatásuk egy éjszakára szólt, meghívást csak erre kaptak.

VÁLASZÚT

Jézus azonban nem csak csevegni akart velük. Kiszemelt őket munkatársaknak, emberhalásznak. Hagyta azonban, hogy érlelődjön bennük a még diffúz vágy, hogy követhessék. És megvárta, amíg az előfutárt, Jánost, a hatalom kiiktatta. Nem kellett választaniuk közte és eddigi tanítójuk között. De választaniuk kellett addigi életük, a halászat, és az új küldetés, az emberhalászat között. Mint láthatjuk, nem haboztak. „Rögtön” otthagyták hálóikat és nyomába szegődtek. Az a bizonyos meghívás otthonába, amelyről János oly meghatottan számolt be, kifizetődő befektetés volt. Most már együtt mehettek a kánai menyegzőre. Mostantól fogva örök vendégek.

2018. JANUÁR 21. ÉVKÖZI 3. VASÁRNAP – „B” ÉV Mk 1,14-20

Otthon Jézusnál – Évközi 2. vasárnap B év (2018)

2017/12/21

Hol laksz?

Otthon Jézusnál

Abban az időben ott állt (Keresztelő) János két tanítványával, és mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: Nézzétek, az Isten Báránya! Két tanítványa hallotta, hogy (János) ezt mondta, és követni kezdte Jézust. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: Mit kívántok? Azok azt felelték: Rabbi – ami annyit jelent, hogy Mester –, hol laksz? Jöjjetek, nézzétek meg! – mondta nekik. Elmentek tehát vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak. Ez a tizedik óra körül volt. A kettő közül, akik hallották ezt Jánostól és követték (Jézust) az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő először Simonnal találkozott, és szólt neki: Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet, és elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt hozzá: Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni. Jn 1,35-42

 

Mottó: Hol laksz?

Az Isten báránya

Másnap, azaz Jézus megkeresztelkedésének másnapján, János és tanítványai újból a helyszínen várakoztak. Azaz, János evangélista nem írja le a keresztelés jelenetét, hanem egy háromnapos folyamatot ír le. Az első napom tanúságot esz arról, hogy jön az, aki nála nagyobb – ezt hallottuk múlt vasárnap. Másnap, újabb tanúságot tesz róla, és immár megnevezi: „Nézzétek, az Isten báránya. Ő veszi el a világ bűneit.” Ezzel Messiásnak mondja Jézust, aki jelen van, és fültanúja a tanúságtételnek. Neki mondja, vagy a tanítványoknak, vagy a tömegnek, hogy a Lélek leszállott Jézusra? S mikor is történt mindez? A nála el nem mesélt keresztelőn, feltételezhetjük. Nos, bárkinek szólt is János tanúságtétele, Jézus másnap visszatért. S lám az előző napi jelenet megismétlődik. A Keresztelő megismétli tanúságtételét: „Nézzétek, az Isten báránya!” Úgy tűnik, ezúttal a tanúságtétel a tanítványoknak szól, különösen annak a kettőnek, aki erre fel követni fogják Jézust. Nyilvánvaló, hogy János ismételt tanúságtételének hatására. Nagyon úgy tűnik, hogy a Keresztelő mintegy tudatosan átadja tanítványait a Mesternek. Azok azonban még kissé bizonytalanok, többet akarnak tudni a Mesterről. Ezért kérdezik, „Hol lakol?”.

Lakásunk sok mindent elárul. A gazdaságban ismételten megtörtént, hogy egy bizalmi állásra kerestünk megfelelő embert, és a végső döntés előtt felkerestük őt otthonában. Jézus otthona tetszhetett a két tanítványnak, ezért nála is maradtak. Egyikük János apostol volt, aki mindezt elmeséli. Érezni a megilletődést: a tizedik óra körül járhatott. Ez a találkozás, ez a vendéglátás felejthetetlen maradt egész életében. De társa, András élete is radikális fordulatot vett. Ennek jele, hogy másnap reggel elvitte testvérét Pétert, a Mesterhez a Mester otthonába! Mindebből következik, hogy Jézus a közelükben lakhatott. Mindebből következik, hogy mindnyájan János közelében lakhattak. A találkozás után mindnyájan toborozni kezdtek. Akit Jézus meghívott, az meghívott másokat is. Fülöp például Natanaelt. És mi kit hívunk meg Jézushoz az otthonába?

2018. JANUÁR 14. ÉVKÖZI 2. VASÁRNAP – „B” ÉV Jn 1, 35-42

Urunk megkeresztelkedése B év (2018)

2017/12/21

 „Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak.”

Meghajolni a kisebb előtt

Abban az időben Keresztelő János ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő majd Szentlélekkel keresztel benneteket.” Ezekben a napokban történt, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkereszteltette magát Jánossal a Jordánban. És mindjárt, amikor feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszáll rá. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” Mk 1,7-11

 

Mottó: „Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak.”

Méltó vagyok rá?

Mikor kell lehajolnunk? Ha például, egy gyermekkel beszélünk, hogy jobban megértsen minket és mi őt. Ha például, alamizsnát adunk a koldusnak. Önkénytelenül leereszkedünk az ő szintjére, ezzel is közeledünk, jelezzük szolidaritásunkat. Lehajolunk persze, ha az utcán egy pénzdarabot, vagy egy elveszett érmét, medaliont fedezünk fel. megéri lehajolni. De lehajlunk akkor is, ha egy idős, vagy mozgássérült embernek megkötjük a cipőfűzőjét, vagy kisgyermekre feladjuk a cipőt. Mindezek az alázat és szolidaritás, figyelmesség és végső soron a felebaráti szeretet jelei.

ALÁZAT

Jézus korában a vendégek saruját a rabszolgák vették le, amikor beléptek a vendéglátó házába. És íme, a Keresztelő mindezekkel azonosul, sőt még erre a szolgálatra sem érzi magát méltónak. Ami persze azt is jelenti, hogy a szolgálatot magát a legnagyobb megtiszteltetésnek érzi. És most, elmélkedhetünk azon, hogy mi lenne a mi hétköznapjainkban az alázatos szolgálat gesztusa, amellyel azonosulunk, mely által a Keresztelőt és végső soron Krisztust követve méltóbbnak érezhetjük magunkat az ő szolgálatára? Egy gyermek például, kitisztíthatja szülei cipőjét. Egy férj az ágyba viheti a reggelit feleségének. Egy kamasz elmosogathat. Mindenki találja meg és fel az ő saját szolgálatát. Legyen ez része a mi karácsonyunknak, „kereszteljük meg” hétköznapjainkat.

Ui. A Megtestesülés valójában lehajlás volt. Isten hajolt le hozzánk, kicsinyekhez.

2018. JANUÁR 7. URUNK MEGKERESZTELKEDÉSE „B” év

Egy kenyér (MR sorozat, 5. rész)

2017/12/07

Thurian testvér

Ötven éve jelent meg Max Thurian taizéi testvér, protestáns teológus, majd katolizálása után katolikus pap írása az eukarisztiáról, „Le pain unique” (The One Bread)[1] , vagyis az Egy Kenyér címmel. Amint az alcím elárulja, a könyv egyszerű elmélkedés az eukarisztiáról és a (papi) szolgálatról. Az évforduló alkalmából érdemes újra olvasni, mivel a mai napig tart az a helyzet, melyet a testvér, és az előszóban az akkori prior, Roger Schutz ecseteltek, ti., hogy az interkommunió változatlanul távoli remény marad, és elvileg a jelenlegi alapokon nem is lehetséges.

 

Buzgó türelem

Schutz „buzgó türelemre” (ardente patience) intette a fiatalokat, akik akkoriban a burgundi közösséget ezrével keresték fel egységre áhítozva, és nem utolsó sorban túllépni kívánkoztak a megosztottság botrányán A könyv megjelenése előtti évben, 1966. szeptemberében 1400 fiatal zarándokolt el az ökumenikus közösségbe, remélve egy új tavaszt az Egyházban, melynek látható jele lett volna a közös áldozás.

A reformáció 500. évfordulója alkalmából, amikor Ferenc pápa Svédországba látogatott, svéd evangélikus egyházi vezetők megismételték kérésüket, hogy a katolikus egyház „engedélyezze” az interkommuniót, legalább a vegyes házaspároknak. William Kenney, a korábbi svéd katolikus püspök, aki most az angliai Birmingham segédpüspöke, és az evangélikus Világszövetség és a keresztény egységet támogató Pápai Tanács közötti nemzetközi párbeszéd társelnöke, azt sugallta, hogy a pápa látogatásától az interkommunió valamilyen formájának lehetőségét remélik. Egy vele készített interjúban, az interkommuniót a pápai látogatás „nagy horderejű ügyének” nevezte. “Ha azt akarnám, hogy Ferenc kielégítő forradalmat vigyen végbe Lundban, azt mondaná az evangélikusoknak, hogy bizonyos körülmények között, anélkül, hogy mindig kérnék, magukhoz vehetnék az Oltáriszentséget. Ez egy hatalmas gesztus lenne”- mondta Kenney püspök.[2]

A lundi béke

Kenney hozzáfűzte, “A dolog, amit szeretnénk látni az, hogy az úgynevezett ökumenikus házasságban, a nem katolikus fél mindig együtt áldozhat a partnerével. Ez egy nagy előrelépés lenne, és pasztorálisan nagyon kívánatos.”

Nos, a pápa lundi beszédében a közös imát és annak szükségességét hangsúlyozta, interkommunióról nem beszélt. [3] Fiatalt és öreget egyaránt buzgó türelemre kell intenünk tehát 50 év múltán is. Ma is igaz, amit Frère Roger 50 éve leírt: „Az interkommunió gyakorlata Taizé számára elfogadhatatlan. Gyakorlata szenvedélyes ellentéteknek kedvez, melyek szembeszállnak a megkereszteltek közötti kibéküléssel.”[4]

Thurian nagy gonddal elemzi ennek teológiai okait. Ma ebből az írásból idéznénk, mert egyszerre világítja meg közös tudásunkat és hitünket, és a különbségeket, melyek az egység akadályai. A könyv ajánlójában Roger testvér hangsúlyozza, hogy szükséges az erőfeszítés ezek biblikus elmélkedésére, mely nélkül nem érhetjük el azt, ami a legalapvetőbb egységünk: Isten szavának igazságát.[5] Ferenc pápa szavaival: „Hálával ismerjük el: a reformáció hozzájárult ahhoz, hogy a Szentírás jobban a középpontba kerüljön az egyház életében. Isten szavának a Szentírásban való közös hallgatása által a Katolikus Egyház és az ötven évvel ezelőtt megalakult Lutheránus Világszövetség közötti párbeszédben jelentős lépéseket tettünk előre. Kérjük az Urat, hogy az ő szava tartson egységben minket, hiszen az a tápláléknak és életnek a forrása, indítása nélkül semmit sem tehetünk.”[6]

Széder est

Thurian a könyv első fejezetének azt a címet adta, hogy „Eukarisztia: közös doktrína és problémák.” Ennek indító alfejezetnek címe és témája Krisztus emlékünnepsége, emlékezete, amellyel sorozatunk első előadását megnyitottuk, és a második alkalommal gondosan és részletesen kifejtettünk, a jezsuita Alonso Schökel gondolatait követve. Thurian hozzá hasonlóan hangsúlyozza, hogy az Utolsó Vacsora nem érthető meg teljes mélységében, hacsak nem az Ószövetség liturgikus hagyományán keresztül. Thurian szerint a legnagyobb félremagyarázáshoz vezetne, ha az eukarisztikus lakomát Krisztus teljesen új és független cselekedeteként értelmeznénk. Pontosan ez történt parancsának, hogy Ezt cselekedjétek emlékezetemre, tisztán jelképes értelmezésével. Jézus nem akarhatta azt mondani, hogy „tartsátok meg az utolsó vacsorát, hogy emlékezzetek rám.”[7] A szöveg ilyen értelmezését a legjobb exegéták kizárják, mivel úgy vélik, hogy az eukarisztiát a zsidó liturgia, azaz a testvéri lakoma, főleg a húsvéti lakoma fényében kell értelmezni. Az „emlékezet” szó, ahogy azt Lukács és Pál használják, amikor beszámolnak Krisztus parancsáról, hogy ünnepeljük a szent lakomát, az Úrlakomát, közvetlenül a zsidó liturgiára, és különösen a húsvéti lakomára utal. Amikor tehát Jézus megalapítja az új kultuszt, az Úrlakomát, ezt a zsidó húsvéti liturgia keretében teszi, és nem veti meg a régi rítust. Ellenkezőleg, mivel az kinyilatkoztatott, megtalálja benne a megfelelő jelképeket és szavakat, hogy megértesse emlékünnepét és felajánlja testét és vérét. Ezt fejezi ki Lukács evangélista, amikor így idézi Jézust: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem a húsvéti vacsorát, míg be nem teljesedik az Isten országában.” Lk 22, 15.

Más szóval Krisztus nem mellőzi a régi rítust, ellenkezőleg, heves vágyát érez, hogy megünnepelje. Ha tehát megváltoztatja az Utolsó Vacsorán, nem azért teszi, hogy eltörölje, vagy, hogy valami teljesen újat tegyen. És tényleg, a rítusnak Isten országában kell beteljesülnie. Húsvéttól a messiási lakomáig a Királyságban az eukarisztián át folyamatosság, analógia és egység áll fenn. Akkor is, ha a rítus külsőleg megváltozik, és a valóság, melyet kifejez, megnyilatkozik: előbb a bárány, a szabadulás hatékony jele; majd a kenyér és bor, Krisztus, a megfeszített, feltámadt és megdicsőült Megváltó testének és vérének hatékony jele; végül magának Isten Fiának a látomása; a bárány, mint az apokalipszis áldozata.[8]

Jézus tehát az Utolsó Vacsorán egy a zsidók által jól ismert liturgikus szókincset használ és meg kell értenünk azt, hogy behatoljunk az Úr emlékezetének értelmébe. Az evangélisták és Szent Pál elbeszélésükben nem számolnak be az összes jelképről és kifejezésről, amiket Jézus használt, csupán azokról, amelyek egy újdonságot hangsúlyoznak a hagyományos liturgiához mérten. Láttuk, hogy csak Szent Lukács és Szent Pál használják az emlékezet (anamnézis) szót, amikor idézik az Úr parancsát, hogy megismételjük az úrvacsorát. Ennek a görög szónak a jelentése, az eszme és a valóság, melyet visszaadott, nem volt ismeretlen a zsidó vallásban. Az emlékezet az emberek elméjében egy liturgikus valóságot és egy az Úrhoz fűződő mély lelki kapcsolatot idézett fel. Így az Apostolok cselekedeteiben azt olvashatjuk, hogy Kornéliusz századosnak azt mondta az angyal, hogy „Imádságod és alamizsnád felszállt az Isten színe elé, és megemlékezett rólad.” Kornéliusz maga így emlékezik vissza az angyali üzenetre: „Imádságodat meghallgatta az Isten, és alamizsnáidról megemlékeztek színe előtt.” (Lk 10).

Ez a gondolat, mely szerint az imákat és az alamizsnát Isten színe elé viszik, és emlékezetként mutatják be neki, része a zsidóság liturgikus teológiájának. Mindkét szövetségben adottnak tekintik, és ugyanazt a szót használják rá, mint Jézus az eukarisztia alapításánál. Íme, a lakoma húsvéti liturgiájának harmadik áldása:

„Istenünk és atyáink Istene! Add, hogy a mi emlékezetünk és atyáinké, Jeruzsálem, a te városod emlékezete, Mózes emlékezete, a Messiásnak, a te szolgádnak, Dávid Fiának emlékezete, és népednek emlékezete, felszálljon hozzád és elfogadd, hogy megérkezzen, láttasson, emlékeztetve és említve legyen előtted, a szabadulásért, a jóért, a kegyelemért, az irgalomért és könyörületért, ezen a napon. Emlékezz meg rólunk, Urunk, a mi Istenünk, ebből az alkalomból, hogy jót tégy velünk, látogass meg minket miatta, és ments meg minket miatta, az üdvösség és kegyelem szavával éltess minket, mutasd meg irgalmadat, mert te egy kegyelmes és irgalmas Isten és Király vagy.”[9]

UTOLSÓ VACSORA 5. A MÁRIA RÁDIÓ SOROZATA – KISS ULRICH SJ

[1] https://www.kirkusreviews.com/book-reviews/max-thurian/the-one-bread/

[2] http://utolsoidok.hu/cikkek/ferenc-papa-kilatasba-helyezi-katolikusok-es-az-evangelikusok-kozos-aldozasat

[3] https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-beszede-lundi-szekesegyhazban-egyutt-tudjuk-megmutatni-isten-irgalmat

[4] Roger Schutz, Ardente Patience. Előszó Max Thurian, Le pain unique. Taizé: Les Presses de Taizé:1967, 9.

[5] Roger Schutz, 1967: 13.

[6] Magyar Kurír. Ferenc pápa beszéde a lundi székesegyházban: Együtt tudjuk megmutatni Isten irgalmát. 2016. október 31. hétfő 17:30.

[7] Max Thurian, 1967: 17.

[8] Max Thurian, i.m. :19.

[9] Max Thurian, i.m. : 21.